JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. január 31., csütörtök

Dobos fiú - 2

Öt srác ül az asztalnál. Szemtelenül fiatalok.

A Dobos fiú szólal meg először, a semmiből előkapva a témát. Bekapcsolódik a Szóló gitáros, majd véleményt fűznek hozzá a Basszusok is. Az Énekes teszi fel az i-re a pontot. A beszélgetés izzik. Lüktetését a pont jókor, pont jót mondó Dobos adja meg. A többiek szavai mindössze körítést jelentenek. Az ízét az ütemes, megfelelően irányzott mondatok adják.

Csendben ülök, hallgatom őket. A Szóló megszomjazik, elindul sörért. A Basszusok ráunnak a témára, kimennek rágyújtani. Kezd darabjaira esni a társalgás. Csak ketten maradnak. Az Énekes feláll, kihagy a szívverésem, a Dobos bejezi a mondatot, szívdobbanás, az Énekes még mond valamit, újabb lüktetés belül, majd követi a Basszerosokat.

Csönd, én pedig belül meghalok… Egy pillanatra.
- Szia! Te vagy az ájulós lány? – kérdezi tőlem a Dobos, és megtelik élettel a lelkem. Zavartan hebegtem:
- Ja, igen és bocsi, hogy ekkora galibát okoztam a koncerteteken.
- Semmi baj! – mosolyog rám. – Egyébként, hogy hívnak?...
…és beszél, és nem hagyja abba. A fejemben pedig ott motoszkál:
Csak mondd! Azzal tartasz életben. Az tart egybe Engem. Te vagy az Alfa és az Omega. Ha abbahagyod, nincs lüktetés, kialszik a Szív.
A fiúk visszaszállingóznak. A Dobos fiú szólal meg először, a semmiből előkapva a témát. Bekapcsolódik a Szóló gitáros, majd véleményt fűznek hozzá a Basszusok is. Az Énekes teszi fel az i-re a pontot. A beszélgetés izzik. Lüktetését a pont jókor, pont jót mondó Dobos adja meg.

2013. január 30., szerda

Dobos fiú - 1

Öt srác áll az emelvényen. Szemtelenül fiatalok.

Kezdődik. A dobos verni kezdi az ütemet, a gitárosok belecsapnak a húrokba, majd énekelni kezd a középső fiú. Minden a helyére kerül.

Én pedig állok a terem közepén. Körülöttem tombol az embertömeg, de nem észlelek semmi mást, csak a Zenét. A hangszerek harmonikus összecsengését, melyek körbeölelik az énekes hangját. Bele olvadok, én vagyok a Zene, bennem születik a Dallam.

Aztán kiesik egy gitár hangja, eltűnik a szóló, nem hallottam. Majd megszűnik a basszus. Mintha esne szét az egész. Mégis tartja valami. Elhomályosul a világ. Már csak az ének van és a dob. A sorok végei visszhangzanak a fülemben. Már nem vagyok magamnál. Sötét. Nem hallom az éneket sem. Csak a dob ver. Ütemre. Szívdobbanásra.

Elhallgat. Megszűnik minden.

Éles fény világít a szemembe. Nem akarom kinyitni. Lassan bújok ki szemhéjam takaró függönye mögül. A dobos arcát látom. Engem néz. Kicsit felemelkedek és erőtlenül megszólalok:
- Te csak játssz!
Visszahanyatlok.
Azzal tartasz életben. Az tartja egybe a Zenét. Te vagy az alfa és az omega. Ha abbahagyod, nincs lüktetés, kialszik a Szív.
A koncert megy tovább. A dobos verni kezdi az ütemet, a gitárosok belecsapnak a húrokba, majd énekelni kezd a középső fiú. Minden a helyére kerül.

2013. január 29., kedd

Lehet így is? ...

A gyerekek buta kis lények. - gondoltam magamban bosszúsan, ahogy a homokozóra néztem. A játszótértől nem messze ültem egy padon. Egy kisfiú éppen ette a homokot.
Csalódott voltam és elkeseredett. Mindig ugyanaz: Küzdök apám elismeréséért. Kiteszem a lelkem azért, hogy legalább egyszer megdicsérjen és büszke legyen rám.
Minden hiába, én már feladom.

Aztán megláttam egy kislányt. Elvarázsolva futott a hinta felé, mikor hirtelen elesett. Ijedten a számhoz kaptam a kezemet:
- Ó szegény!
Ő azonban felpattant és továbbszaladt.
Meglepődtem. Hát ilyen egyszerű lenne? Csak felugrunk a földről, letöröljük a térdünket és futunk tovább az életen át, a céljaink felé?

A kislány angyali mosollyal hajtotta a hintát. Szöszi fürtjei bolondosan szállongtak pofija körül.

Felálltam és azt gondoltam:
Mennyit lehet tanulni a gyerekektől!?...
Már láttam is magamat, ahogy felhőtlen örömmel szállok életem hintáján. Még mindig az apám lökött. Mint gyermekkoromban. De végre nem neki játszottam, hanem magamnak.

Bár azért a homokevést nem próbálnám ki. – tettem hozzá magamban, mosolyogva.

2013. január 28., hétfő

Írok

Van egy dolog, mely mindig éltet
Hitet, reményt ad a léthez.
Mikor képzeletem szemébe nézek
Dalokat írok bele a fénybe.

Mikor a tollat veszem a kézbe
Tavaszt hozok a hideg télbe.
Egy tett, mely mosolyra késztet,
Írok – számomra ez lett a végzet.

2013. január 24.
Terény


2013. január 27., vasárnap

A NŐ

Egyedül van. Ráérősen zuhanyzik, lassú mozdulatokkal szappanozza testét. Elmélázva csorgatja magára a forró vizet.

Elegánsan érinti kezét a csaphoz, kecsesen csavarja el a rézkart.

A törölközőért nyúl. Minden idegszálával koncentrál a mozdulatra. Meg van tervezve az utolsó pillanatig. Minden. Mintha egy macska lenne. Gerinccsigolyái egyenletes távolba húzódnak egymástól.

Maga köré tekeri a fürdőlepedőt és lágyan dörgölni kezdi a nyakát, a vállait, a melleit gondos odafigyeléssel.

Lábát emeli és puhán helyezi a kád szélére. Lebegésszerűen ráhajol, hogy felitassa a vízcseppeket formás lábfejéről.

Kilép a szőnyegre. Válla fölött hátrapillant, elbűvölő mosolyt küld a tükörképének.

Minden olyan, mintha több száz fős közönség előtt játszana. A darab tökéletes. A megtervezés zseniális, a kivitelezés elbűvölő.

Leheletfinom csipkehálóingben, szaténpárnán hajtja álomra fejét. Egyedül.

Az alakításában semmi kivetnivaló nincsen. Mégis mit ér, ha nem tapsol neki senki?

***

Loccsan a víz. A hatalmas hab mögül kacagva bukkan fel egy arc. Belefúj a fehérségbe és a puha pamacsok a Férfi hajában kötnek ki.

- Megállj csak! – vigyorog a támadójára és a markába vesz a könnyed buborékhalomból. A Nő még időben bemenekül a víz alá.

Játszanak. Nevetnek. Bolondoznak.

Alig akarják abbahagyni, de hát ki hűl a víz, menni kell. A Férfi lekapja a törölközőt a fogasról, majd kiugrik a kádból. Onnan nyúl vissza, hogy kisegítse a Nőt. Odaadással kezdi törölni a szeretett testet.

A Nő egy világoskék franciaalsóban és halványsárga topban ugrándozik be a hálószobába. Jókedvűen forog, táncol.

A Férfi nevet és tapsol. Őszintén, szívből jövően.

A Nő bemászik mellé az ágyba és meleg csókot lehel szerelmese ajkára.

Hová tűnt a régi díva? Talán Ő, a Férfi nem érdemelne premier alakítást? Pedig mennyit gyakorolta. Most mégis elfelejtette a szerepét?

Ki bánja!? Hisz megtapsolták.


2013. január 26., szombat

A piros kabátos lány

Szürkeség az égen.
Esik.
Szürkeség a szemekben.
Késik.
Szürkeség a szívemben.
Vérzik.
Szürke még a vér is.
Mért is?

Mi van itt? Hová tűntek a színek?
Mért nem látom? Mért rohanok vakon át a világon?

Kérdezek? De kit? Úgysem felel senki.
Monoton rabiga rabláncait nyögi. Ők is.

Nini, egy ajtó! Átjáró vajon?
Mi vár rám amott?
Egy még szürkébb világ, netán a színország?

2013. január 24., csütörtök

Csak egy fénykép...?

A fiú ott feküdt a fűben és egyenesen a kamerába nézett. Ezúttal a fényképező lencséjébe.

A kép felkerült a Facebookra, sőt profilkép lett. Bárki láthatta. Bárki belenézhetett a fiú sötétbarna szemébe.

Azonban senki nem tudta, hogy a pupillákban csillogó fényen keresztül a fiú is látja őket.

Kevesen ismerték a titkát. Pedig mennyit tudott volna mesélni az a szem! Távoli csillagokról… elbűvölő emberekről… tájakról, eseményekről, mindenről. A világ szépségéről.

Igen, ez mind ott ül egy operatőr szemében, aki szereti nézni a csillagokat.

Téged is lát.

Vajon mit lát benned? És te Őbenne? Mondd, mit olvasol abból az izzó barna szemből? Kíváncsi vagy a történeteire?



2013. január 23., szerda

...hogy az a húr csak megfeszülve zeng

- Nem megy! Nem megy! Nem megy nekem és kész! Én feladom! Egy csőd vagyok! – kiabálta Bence és letette maga mellé a gitárt. Sehogy sem sikerült lefognia az F hangot. Ekkor lépett be az apja.
- Mi nem megy fiam? – kérdezte melegséggel a hangjában.
- Jajj fater! Miki olyan tehetséges mindenben, meg Mici is. A bátyó bármihez hozzányúl, sikerei vannak. Mici, ha énekel, mindenki ámulva hallgatja. Én meg!? Látod, még gitározni sem vagyok képes megtanulni.
Ákos felvette a hangszert, és meglazított egy húrt, majd megpróbált rajta pengetni. Mondanom sem kell, semmilyen hangot nem sikerült kicsalnia a gitártestből. Aztán visszatekerte a huzalt és újra pengetett. Gyönyörűen zengett.
- Érted? Az a húr csak megfeszülve zeng. Te is ilyen vagy, de ott van benned a képesség, hogy eljuss a szívekhez. Neked ugyan küzdened kell érte, de megéri.
- Hallod, milyen szép hangja van? Te is így fogsz hangzani, ha keményen dolgozol.
Ákos játszani kezdett:



2013. január 22., kedd

A halott világ

Játszunk olyat, hogy ez egy könyvborító és te ezt látod az elején, illetve a címet: HALOTT VILÁG



A könyv hátulján pedig ezt olvasod:

Költözés. A szülei válása. Új iskola. Ráadásul tél van.

Angéla utálja a hideget. Még inkább az új környezetében élők fagyos viselkedését. Itt nem csak a parkot borítja hó, hanem az emberek szívén is jégpáncél ül.

A lány írni kezd, hogy feldolgozza a változásokat és szórakoztassa magát ebben az unalmas világban.

Mi történik, ha hazafelé menet kiesik egy papírlap a mappájából? Vajon elolvassa valaki? A szavak továbbélnek vagy kukában landolnak, szemétként? Van olyan ember a városban, akinek a szívét fel lehet melegíteni?

Angéla észre sem veszi, hogy elhagyott egy történetet. Csak azt látja, hogy a ködöt áttöri a napfény és megcsillan a kopasz ágak között.

Mégis eljön a tavasz…?


***

Kivennéd a könyvtárból? Megvennéd a boltban? Elolvasnád?
Üdv, Honey*

Eperfagyi tejszínhabbal

Június elseje volt, a nyár első napja, igazi meleg. A városligetben kinyitottak az árusok: büfé, pattogatott kukorica, vattacukor és természetesen fagyizók minden mennyiségben. Az egyik színes krémekkel megpakolt pult mellett egy leányzó állt, Ancsának hívták. Hét éves lehetett, de talán még csak hat volt. Csillogó szemmel nézett fel az apjára.
- Tényleg azt kérhetek, amit csak akarok? – kérdezte boldogan.
A magas, komoly ember elmosolyogott.
- Hát persze, tündérkém. Ma kezdődik a nyár, ezt meg kell ünnepeljük. Aztán elutazol a nagymamához és rengeteget játszhatsz az unokatestvéreiddel. Később majd én is lemegyek egy hétre.
A kislány arca szomorú lett.
- Nem szeretnék játszani a gyerekekkel, én veled szeretnék. – felelte foghíjas, eperpiros szájával.
- Kicsi kincsem – hajolt le mellé az édesapja – Nekem muszáj dolgoznom, de neked jó sorod lesz a nagyinál. Friss levegő, sok-sok játék és a nagymama nagyon finomakat főz ám! Szeretnék menni én is, de sajnos nem lehet. Majd kiveszek egy hét szabadságot és akkor én is ott leszek és csak együtt fogunk játszani. De most kérj valamit, válassz, amit csak szeretnél!
Ancsit felemelte az apukája és elétárult a sokféle fagylaltíz.
- Mi az a piros? – mutatott az eperre. – Olyat kérek! Meg soook tejszínhabot rá.
Amikor kezébe tartotta a tölcsért, alig tudta elhinni, hogy az övé és boldogan nyalt bele a fehér habba és az alatta pirosló eperfagyiba. Elkezdődött a nyár…

2013. január 21., hétfő

Születésnapi hat gombóc

Születésnapom volt. Ültem a hűvös falak közt, élveztem a csendet és a hat gombóc fagylaltot, melyen még ráadásként ott csücsült a tejszínhab is. Ahogy olvadtak az ízek a számban, számot vetettem az elmúlt kerek húsz évvel.
Elsőként a tiramisuba kanalaztam bele, és eszembe jutott a családom. A csokikrém sokágú indaként kígyózott a vaníliaszín között, ők alkotják a gyökeret, ahonnan indultam. A barna és a vanília keveredésének különböző árnyalata, a sokszínű, változatos társaság, mely – mint a csoki és a krém – együtt alkotják a tökéletes tiramisu ízt, a család egységét. Ez a kedvenc süteményem is, mely csak úgy igazi, ha anyu készíti. Lágyszínű hála és csokoládé-édes szeretet melegítette a szívemet.

A joghurt-erdei gyümölcsös volt a következő gombóc. A barátok olyanok, mint az erdőben megbúvó gyümölcsök. Sokszínűek, de mindannyian édesek. Különböző helyeken fordulnak elő, de mindegyiket oly jó megtalálni, mint ízes bogyóra lelni az erdőben. Energiát adnak, mint a vitaminokban gazdag gyümölcs és mindig jókedvre derítenek, akárcsak egy pirosan mosolygó szamóca. Szép emlékként felidéztem, ahogy egyik barátnőmmel szedtük a szedret, csupa maszatok voltunk mind a ketten és a sebes munka közben átbeszélgettük életünk nagy dolgait, valamint néha-néha szánkba is csempésztünk az édes-kesernyés gyümölcsből. Egy másik barátnőmmel pedig ültünk a budai lakás asztala mellett és fáradtan kanalaztuk a házi joghurtot, melyet lilára festett a szintén házi készítésű szederlekvár. A barátok gyümölcsök, melyek megédesítik az életet. A joghurt pedig a minket összekötő, tejfehér boldogság.

Narancssárga koronás királylány

Már megint utolsó lettem a szavalóversenyen… Nagyon kibuktam, mert igazságtalannak tartottam a zsűri döntését. Mire hazaértünk, már ömlöttek a könnyeim. Részben a fáradságtól, részben a kudarctól. Belehuppantam a székbe, s a könnyeim még mindig potyogtak.
Kisöcsim épp a konyhafiókot rámolta ki. Megfogott egy narancssárga, műanyag szűrőedényt odajött hozzám és a fejemre tette.
- Megkoronázott. – gondoltam, mosolyogva, szeretettel és már sokkal jobban éreztem magamat. Tudtam, a családom szeret! Nekik nem számít, hogy utolsó lettem. (Az edény pedig ottmaradt a fejemen.)

Hazaúton

Ballagtam hazafelé.
A hó puhán hullott a kontyos palócházakra, betakarva őket fehér paplannal.
A XXI. században 20 évesen igazán kinőhettem volna az álmok világából, mégis ez a szikrázó hóesés meséket írt a szívembe.
Tudtam, Holle anyó rázza párnáit, a házak mézeskalácsból vannak, és a dombok fölött ott repül a Mikulás. Még csengettyűi csilingelését is hallani véltem.
A házba lépve meleg dallamot duruzsolt a sparhelt, sült alma illata úszott a levegőben.
Hazaértem Meseországba.

Tükör és újjászületés

Undorral néztek a tükörbe. Ez az az arc, ez az az ember, hát ez vagyok én! Még mindig csak ez… Beleesek újra és újra ugyanabba a hibákba, elkövetem megint a régi bűneim, végigjárom századjára is a jól ismert kálváriám útját.

Ez az arc! Ez a test! Ez! Nem változik! Nem tanul! El van ez átkozva!!! – üvöltenek bennem az indulatok.
- Igen te! – ordítok rá a tükörképemre. – Mi van!? Mit bámulsz? Tudod, legszívesebben összezúznám a képedet, hogy aztán soha többé ne lássalak. Fúj, hányok, ha rádnézek!
A kezem ökölbe szorul, elönti agyamat az ideg, és tiszta erőből belecsapok az üvegbe.
Reccsenés… könnyedén végigszaladó törésvonalak… és vér.
Piros, mint a körömlakkom. Vörös, mint a szenvedély. Folyik. Szépen csordogál. Most jó. Megnyugtató a fizikai káosz, amit a szétrombolt fürdőszoba ad. Ülök a csempén, némán sírok, észre sem veszem. Tompul az agyam, már nem gondolkozik, nem érez… aludni akar, megpihenni, álmodni egy jobbról, egy újról, egy százszorta szebbről.

***

Két napig be volt kötözve a kezem, és a tükröt sem cseréltem ki. Minden percben emlékeztettek bűnös mivoltomra. Kínoztam magam. Megérdemeltem.
Unatkoztam. A neten nézelődtem SK ötletek után. Gondoltam, valami alkotás majd megnyugtat. Megakadt a szemem egy discogömbön. A lány a képeken szétvagdosott CD darabkákat ragasztott egy hungarocell gömbre. „Ez nekem is menne. Sőt a tükör kiváló alapanyag lenne hozzá.”

Másnap megvettem a többi kelléket egy közeli hobbiboltba, majd zárt ajtók mögé bújva, alkotni kezdtem. Ahogy kihúztam az első tükördarabkát, mintha a szívemből vettem volna ki egy szilánkot, és így tovább. Elmerültem, megkönnyebbültem, kezdtem megbékélni magammal, megbocsájtani, hisz nem élhetek örökké önmagam kínzásában.
Ránéztem az elkészült műre. Csillogott. A tükör újjászületett. Képes voltam új funkciót adni valaminek, ami a közhiedelem szerint el van átkozva. Vajon Valaki engem is újraformál?
A szikrázó üvegdarabok fénylő villanással feleltek: „Isten képes rá. Higgy benne!”

2013. január 20., vasárnap

Liliomillat

A lány a tükör előtt állt. Mélázva figyelte önmagát. Mit vegyen alulra a zöld, csipkés fölsőhöz?…
A fehér bugyi kacéran feszült sima szeméremdombján. A szemét festette. Spirállal meghosszabbította pilláit, fekete szemceruzával hangsúlyozta csillogó tekintetét, szemhéján aranyport satírozott szét. Elégedett volt a végeredménnyel.
Föltűzte a haját. Hosszú, csilingelős függőt akasztott a fülébe. Időközben egy világosszürke, fényes farmer mellett döntött. Teljesen fel volt öltözve. Már csak egy dolog hiányzott. A parfüm.
Csinos, keskeny üvegben aranyszínű folyadék gyöngyözött. Liliomillat.
Pár csöpp a hajára, egy spricc a kulcscsontjára. Beleszippantott a légbe, élvezettel sóhajtott, majd kiment a szobából.

Várta az elismerő pillantásokat. Tetszeni akart a Férfinak. De az elfoglalt volt, nem figyelt rá.
A lány már belenyugodott, hogy nem szeretik viszont. Elfogadta.

A víz forrón zubogott testére. A zuhanyfülke átlátszó falát fehérre festette a pára. Érezte a nyakából felillanó liliomillatot.
„Ő mért nem bódult el tőle? Mért nem szeret? Mért nem tetszek neki?” – mélázott és a parfümre gondolt. Elfecsérelt illat, célt nem ért, a Férfi szíve másé…
Narancsos trikóban és békás pizsamanaciban bújt be a paplan alá.
Kimerült volt. Elfáradt már a szerelem hajkurászásában. Csüggedten ejtette le fejét puha párnájára és a plüssbocijára nézett, majd lehunyta szemét.
Nem akart semmire sem gondolni, amikor megszólalt a játék:
-De jó illatod van…

Téli tánc

Kiléptünk a tánciskola ajtaján, bele a könnyed hóhullásba. Kesztyűbe bújtattam volna a kezemet, amikor elkapta.
- Várj, majd én melegen tartom.
A kezem pedig ottmaradt a puha, ölelő ujjak között. Így, kézen fogva haladtunk a tér felé. Az összes mosolyomat belesűrítettem az örömbe. Az örömbe, hogy esik a hó és a szerelembe, amit jelzett a sok réteg ruha alatt össze-vissza kalimpáló szívem.

A téren csak áthaladni kellett volna. A dóm úgy állt ott, mint egy őrző, védő istenség, mely nem hagyja, hogy baja essen az előtte elhaladóknak. Ránk is vigyázott, éreztem. A hólepte földet nem borították bántó lábnyomok. Mi voltunk az elsők, akik léptükkel szentelhettük a szűz fehérséget.

Talán csak véletlenül, talán direkt, lassultak a lépések. Ő megállt, s magához húzott. Keze tánctartásba emelte az enyémet. A városban éppen felcsendült a Once Upon a December, a lába megmozdult, lépett, én pedig belevesztem a zenébe, az ölelésébe, a hóesésbe. Egyként mozdult a két test, fejemet a vállára hajtottam és hagytam, hulljon minden kis jégcsillag rá az arcomra. Ragyogásuk pajkos keringőt járt szemem szerelmes fénylésével.

A zenének vége lett, a mozdulat megállt, forró ajkát ráolvasztotta az enyémre. A lámpák sárgás fényt vetettek a szikrázó fehérséget megtörő csigavonalra, melyet táncoló csizmáink hagytak maguk után…

Szeret a Halál?...

A lány ott ült a sziklán. Alatta hullámzott a végtelen tenger. Imádta nézni, hallgatni a hangját, pihentetni a szemét a végtelenségen. Mosolygott, a szél belekapott a kajába. Vitte az aranyszínű szálakat, valami csillámló örömöt hirdetve a világnak. Soha, senki nem járt arra. Magányban lehetett, békében. Örömében, bánatában. Most a boldogság vitte a sziklára.
Térdét felhúzta a mellkasához, állát a térdére támasztotta, haja a szemébe lógott, de nem söpörte félre. A tincsek közül kukucskált ki a végtelen kékségre.
Az éneklő szellő hangjába egyszerre beleszólt valami különös. Lépteket hallott. Ki járhat erre? Erre még a Halál sem jár.
- Pedig én vagyok az. – szólalt meg egy hang. A lány szörnyen megijedt. Maga mellé kapta a fejét, ahol ott állt egy magas, vékony alak, talpig fekete csuhában, kezében kasza. Sikított volna, de az agya tudta, senki nem hallaná. A halál elől pedig sosincs menekvés.
- Ez az én időm? – kérdezte szomorúan. Az alak leült mellé. A sötétségből jöttek elő a szavak:

A szappan útja

A kagyló alakú tartó felé egy erős férfikéz nyúlt. Ujjaival lágyan körbefogta a lila, levendula illatú, ovális szappant, és a tenyerébe rejtette.

A kád fölött gőz homálylott. A felszín lágyan fodrozódott az elmosódó mozdulatok nyomán. A kéz beleolvadt a vízbe, mely elnyelte a szappannal együtt. A síkossá vált formát kiemelte a kéz és a lány nyakához emelte.

A bronzbarna bőrhöz hozzáért a lila szappan. A férfikéz lassan simította végig vele a lány hátát. A gerinc mentén csúszott lefelé, majd ismét föl. A lapockákon siklott, s a vállgödrökbe is juttatott habjából.

A szappan kicsusszant a férfi kezéből, csobbanva bukott a víz alá. Senki nem nyúlt utána, csönd volt, csak a hullámok lágy nesze hallatszott.

A férfi vizet merített kezébe, majd a szeretett testre csorgatta. Az hegyi patakocskaként folydogált végig a hát felszínén, visszajutva saját közegébe.

A lány teste megremegett az érintéstől. A mozdulatban, a bőrfelületek találkozásában benne volt a törődés, a vágy, a szerelem.

A férfi a lányt akarta, a lány a szerelmet.

A két test eggyé vált a vízzel. Beleolvadtak a szappan tisztító illatába. A pára elmosta vonalaikat.

A tánc ereje

Táncestről tartottam hazafelé. Persze egyedül. Nem voltam szomorú, csak fáradt. A zene, a tánc azonban még bennem volt.

Álltam a Széll Kálmán téren, és rádiót hallgattam a telefonomról. Épp Zséda Valahol című száma szólt. A csípőm ringani kezdett az ütemre, a lábammal lassan - mintha csak a hideg miatt lépkednék ide-oda - járni kezdtem a rumbát.

Velem szemben állt egy magas fiú. A gyér fényben éppen csak a vonásai látszottak. Határozott, de lágy vonalak alkották arcának kontúrjait.

Nézett. Zavartan abbahagytam a lépkedést, visszanéztem.

Elindult felém. Ahogy kilépett a fénybe, megláttam csillogó szemeit, és az azokat árnyékoló göndör szempillákat. Nem volt kérdés, odajön hozzám. Léptei magabiztosak és ruganyosak voltak.

Odaért. Fél fülemből kihúztam a dugót.
-Szia! Szabad egy táncra? - felemelte a szabad füldugót és belehallgatott, majd a kezét felém nyújtotta.

A felhők fölött mindig ragyog a nap!

Az aluljáróból mentem fölfelé.

„Már megint egy kéregető!” – ott ült a lépcső tetején. „Hogy utálom az ilyeneket…” – fortyantam fel, majd megszólalt a szánalom hangja: „Elég reménytelen lehet az élete.”

Aztán felléptem még egy fokot és elvakított a napfény. Pont a rongyos asszony mögül tört fel és én rájöttem: „Mindig, mindenkinek van remény!”

Csak az eszünkbe kell vésni: A FELHŐK FÖLÖTT MINDIG RAGYOG A NAP!!!



2013. január 16., szerda

Levéltánc

A levelek hullásában van valami bolondos rendezettség. Elbűvöl az őszi nap sárgás fényében egyenletesen lehulló színes falevelek játéka. Nem csak leesnek...

Táncolnak, perdülnek-fordulnak. Mi észre sem vesszük. Pedig nekik ez az élet! Egyetlen tánc. Elszakadás, egy gyászkeringő a szélben, majd a sáros betonon örök nyugvást lelnek a kíméletlen cipőtalpak alatt.

Fel akarják hívni a figyelmünket: Ne rohanjunk, álljunk meg néha figyelni a levelek táncát, vagy siettünkben legalább mosolyogjunk rájuk. Hisz olyan szépek!

El akarják mondani, azt üzenik: Lásd meg a táncot, néha pördülj egyet, hogy mindenhonnan lásd a világot!

Az utolsó szál

A srác letette a könyvet. Nem akart többet dohányozni. De mikor felnézett, meglátta az asztalon a dobozt. Még volt benne egy szál. „Oké” – nyúlt felé „ez az utolsó”. Kirázta a felfordított dobozból, és ajkai közé csípte a fehér dohány rudacskát. Kilépett az erkélyre, zsebéből előkotorta az öngyújtóját. Sütött a nap. A láng sercenve felgyulladt, a cigaretta parázslani kezdett, s ebben a pillanatban a napot eltakarta egy felhő. Emlékek ömlöttek fel benne: amikor kissrácként elszívta az első cigit, a koncertek utáni letüdőzött füst, kifújni a gőzt egy-egy kimerítő nap után… Aztán jöttek újak: edzés után már nem esett jól, randi előtt zavarta a kesernyés szájíz, tavasszal nem érezte a virágok illatát… Ekkor, a cigit még csak félig szívta el. Lenézett rá, és azt mondta: „Nekem ez nem kell” – és elnyomta. A nap ebben a pillanatban újra kisütött. Fényesen ragyogott. A fiú nem csak a szemével látta a ragyogást, hanem érezte önmagában is. Valami felszabadult benne és azt érezte, szárnyra tudna kelni, hogy belerepüljön a fényes napkorongba. „Mától nem vagyok rabja egy szokásnak, új utak nyílnak meg előttem.” – tört fel belőle, majd lenézett a kisasztalra, melyen ott feküdt az öngyújtó. Eddigi életének mindennapos kelléke. Felvette, megforgatta a kezébe, majd lenézett az utcán kóborló öreg csövesre. Füttyentett és egy íves mozdulattal odadobta neki:
- Nekem nincs már rá szükségem!
Azzal végleg kitisztította múltjának e darabját, hogy helyébe léphessen az újító ragyogás.

Ma még lehetsz boldog, tegnap már nem...

Az osztály neveletlen csordaként tódult le a vonatról. A Keleti főbejárata felé tartottunk. Az éjjel megivott pia, kávé és energiaital hatására a kedvünk elég jónak volt mondható. Verseny a gurulós bőröndökkel, szotyihéj köpő bajnokság a sínekre… Hangosak voltunk, nevetésünktől zengett a csarnok, ahogy felidéztük a kirándulás kalandjait. Óriás éjjeli lepke a zuhanyzóban… Maja, hogy megijedt tőle! Béka a folyosón… Miután a lányok, ha akartak volna, sem bírtak volna elaludni. Balu idétlen pofavágásai a sörösüvegek torzításában… és még mennyi-mennyi bolondság, a felhőtlen szórakozás hevében. Vége a kirándulásnak, a tanévnek, a 11. osztálynak. Jövőre már végzősök leszünk. Szalagavató, ballagás, érettségi, bankett, majd a búcsú pillanata. Többé nem leszünk így együtt…

Majával, Katival és Lizzel előrerohantunk, mert meg akartuk venni a Cosmót. Angi néni még kiabáláskor is csivitelő hangján szólt utánunk: Lányok, ne rohanjatok! De akkor már messzi jártunk. Az újságos bódé mellett kőfal húzódott, a tövében csövesek. Lizzel összenéztünk: Pfúj! – és gyorsan a színes lapok felé fordítottuk a fejünk.

A fél szememet azonban nem tudtam levenni a rongyhalmaz közepén gubbasztó bácsiról. Gömbölyű koponyája szinte látszott áttetsző fejbőre alatt. Pár őszes hajszál pihegett kicsi, ráncos füle mögött. Kék szeme világított májfoltokkal színezett, öreg arcában. Foghíjas szája furcsa, gyermekded mosolyra húzódott, mind ahányszor ránézett egy-egy járókelő.

Zizegett valami sajnálatféle a szívem mélyén. Aztán rászóltam érzékenykedő lelkemre: „Te nem az a lány vagy, aki szánalmat érez egy öreg csöves láttán! Az valaki más.”

Írni mindig kell

Kattog a radiátor, nem bírok aludni…

„Mit csinálnék most, ha épp nem a radiátor kattogását hallgatnám?... Azt hiszem, írnék. Hogy miről írnék? Arról írnék, hogy írok.

Egy kastély toronyszobájában ülnék? Az asztalom egy hatalmas ablak előtt állna, és széles lapját fekete bőr borítaná? Lúdtoll sercenése jelezné betűim hajló ívét?... Vagy egy kávézó félhomályába burkolóznék? Üvegtetejű kerekasztalon feküdne bársonyborítású mappám, abba rónám pennával álmaim?... Netán szívem kisházában ülnék? A kandalló mellett, óriás háttámlájú puha székben? Ihlettől elvarázsoltan kattogtatnám fekete írógépem gombjait?... Esetleg egy Balaton parti villában ücsörögnék? A vizet nézném, és néha csipegetnék az asztalon lévő gyümölcsöskosárból? Lila-virágos high-tech laptopom billentyűzetét bűvölném alkotó ujjaim táncával?... Talán mindegyik, talán egyik sem… Talán csak egy huzatos metrón firkálnék alig olvasható szavakat egyszerű golyóstollal.”

De csak fekszek. Kattog a radiátor, nem bírok aludni… és írok: a szívembe álmokat.