Mariann
nagyon boldog volt. Nem csoda, az esküvője napján minden róla és szerelméről
szólt. Alig várta, hogy kimondja az igent és elkezdődjön közös életük. Érezte,
hogy jól döntött. Nem kételkedett Misi szerelmében, hisz a férfi tekintetéből
olvasni lehetett a rajongást ifjú menyasszonya iránt.
A
templom előtt már ott várakozott a két család, rokonok, barátok. A tömeg
közepén Mariann pompázott. Mindenki őt csodálta.
Sudár
termetéhez ragyogóan illett a hófehér szatén ruha. Vékony pántok gömbölyű
kivágást kereteztek,
A
vőlegényt várta az egész násznép, de a legizgatottabb a menyasszony volt. Mit
szól majd a ruhájához? Mit érez Ő a nagy nap előtt? – tűnődött az ara.
A
toronyóra mutatója vészesen közeledett az istentisztelet kezdetét jelző
háromhoz. A tömeg már betódult a templomba, s elfoglalták helyeiket. Már csak
Mariann és az édesapja állak odakint. Kezdtek idegessé válni, a lány nem értette,
mért késik szerelme. Talán meggondolta magát? – ötlött eszébe, majd
megnyugtatta magát. Az nem lehet, nagyon szeret engem. Akkor mégis mi
történhetett?
E
pillanatban sápadt arccal futott ki a templomból a lány húga.
- Baleset
volt a könyvtár előtt, Misi meghalt. – suttogta és elbicsaklott a hangja.
Mariann értetlenül nézett, agya még nem dolgozta fel a hallottakat.
- Az
nem lehet! Szeret engem, és össze fogjuk kötni az életünket. Mindjárt ideér és
megölel.
Apja
arca döbbenten meredt két lányára. Sajgott a szíve.
- Kicsim,
Zsanka nem tréfálna ilyennel. Rettenetes vicc lenne. Drágám, Misit tényleg
elvesztettük.
Zsanett
bólintott.
- Most
hívott egy nővér a kórházból. Andris bent van. Eltört a karja, eszméletét
vesztette, de él. A becsapódás Misi oldalán történt, ő azonnal meghalt.
Mariann
kezdte megérteni a szavak súlyát. Lassan, metsző fájdalommal hatoltak a szívébe
az elhangzottak. Észre sem vette, hogy milyen görcsösen szorította gyönyörű
csokrát, melyet fehér rózsából, liliomból és margarétából kötöttek.
