Légy a sírom!

Ne földbe temess!
Ó földi lény! Kérlek!
Lelkemnek szívedben adj helyet!
S mikor tested elmúlik végleg,
Akkor köszönetet mondok néked.
 

"Az áldozat piros harisnyát viselt..."

Marci a fülembe súgta: 

- Az áldozat piros harisnyát visel.

Így adtuk egymás tudtára, ha kiszemeltünk valakit, akit megtáncoltatnánk. A legjobb cimborám őt választotta. Alkoholmámorban pislogva kerestem a lányt. A barátom odalépett hozzá, majd pörgetni kezdte, gyilkos ritmust járt a lába, de a titokzatos idegen bírta a tempót. Elbűvölve néztem, ahogy lábai ütemre mozognak, ring a csípője, arca mosolyog. Aztán feltápászkodtam, hogy újra a pulthoz támolyogjak egy újabb felesért.

***

Megrökönyödtem, ahogy megláttam. Az imént sétált el mellettünk. Egyenes háttal, magasra emelt, büszke fejjel, határozott, mégis kecses léptekkel. Az alkoholtól kissé ködösen néztem utána, ahogyan a magassarkújában eltipeg. Szürke esernyő volt a kezében. Egy pillanatra átfutott rajtam az aggodalom. Egyedül van, védtelenül. Majd elhessegettem magamtól a gondolatot. Mi baja lehet a kihalt utcákon, amíg hazasétál.

Most pedig itt fekszik a földön. Lábai furcsa szögben kicsavarodva, elegáns cipőjének egyik párja fél méterre a lábától. A másikkal fájdalmasat rúghatott a támadójába. Tűzpiros harisnyája hosszantán felfeslett. A fekete ruha ujja lecsúszva hever a vállán. Keményen küzdhetett az életéért. Táskájának tartalma szétszórva a földön. Pénz nem volt nála, ellenben az összes ékszerétől megszabadították. A haja szétterül az arca körül, pirosra rúzsozott szája mosolyog. Az ember azt hinné, hogy alszik. Csak a nyakán végigcsurgó vér árulkodik arról, hogy örökre elhagyta a földi táncteret. Mégis még mindig méltóságteljes. Betartotta a báli dress code-t - fekete és piros, piros és fekete, vér és sötét hajzuhatag. Szép.

Hihetetlen, hogy csupán pár percig voltam nézője egy ember életének. Mégis örökre emlékezetembe vésődik egy kép róla. Egy piros harisnya. Ennyi volna a lét? Egy tánc, egy bál, egy öltözet? Mennyivel fiatalabb volt, mint én. Vajon táncolt-e eleget?

Szeret a Halál?...

A lány ott ült a sziklán. Alatta hullámzott a végtelen tenger. Imádta nézni, hallgatni a hangját, pihentetni a szemét a végtelenségen. Mosolygott, a szél belekapott a kajába. Vitte az aranyszínű szálakat, valami csillámló örömöt hirdetve a világnak. Soha, senki nem járt arra. Magányban lehetett, békében. Örömében, bánatában. Most a boldogság vitte a sziklára.
Térdét felhúzta a mellkasához, állát a térdére támasztotta, haja a szemébe lógott, de nem söpörte félre. A tincsek közül kukucskált ki a végtelen kékségre.
Az éneklő szellő hangjába egyszerre beleszólt valami különös. Lépteket hallott. Ki járhat erre? Erre még a Halál sem jár.
- Pedig én vagyok az. – szólalt meg egy hang. A lány szörnyen megijedt. Maga mellé kapta a fejét, ahol ott állt egy magas, vékony alak, talpig fekete csuhában, kezében kasza. Sikított volna, de az agya tudta, senki nem hallaná. A halál elől pedig sosincs menekvés.
- Ez az én időm? – kérdezte szomorúan. Az alak leült mellé. A sötétségből jöttek elő a szavak: