Kapcsolatok

Néha elgondolkozok azon, milyen lenne, ha összekötnénk a barátokat. Vajon milyen csipkemintát adna ki?...

Érdekesnek tartom, ahogy az évek összekovácsolnak embereket. A gimiből kikerülve szabadságot jelentett, hogy a főiskolán nem leszünk úgy összeerőszakolva a csoporttársaimmal, mint annak idején az osztálytársaimmal. Azok a kapcsolatok nem is mindig működtek, nekem nincsenek jó emlékeim. Így nem is gondoltam, hogy túl sok mélyebb barátság kialakul majd, sőt az elején sokakkal nem szimpatizáltam. Aztán teltek a félévek, együtt izgultunk egy-egy ZH előtt, együtt vizsgáztunk, egymást építgettük a kritikánkkal a gyakorlatokon, nem egyszer együtt utaztunk, közös projektmunkákat kellett elkészíteni... Szép lassan ismerősök lettünk, persze mélyebb barátságok is alakultak. Ami szerintem szép, hogy a többségről kiderült számomra, hogy mennyire emberiek, mennyire küzdenek ők is a hibáikkal, mennyire élik ők is át a rossz élményeket, kibuknak egy megbukáson, sírnak, nevetnek, alkotnak...

Már egy év sincs, és végzünk. Nagyon várjuk, hogy lediplomázzunk. Mégis... Furcsa lesz, hogy vége.
Voltak, akik abbahagyták, vannak, akik sajnos nem fejlődnek, DE többségében pozitív változásokat tapasztaltam, sokan megtalálják a hozzájuk közel álló utat (ez a szakdolgozat választásból is látszik), így végtére is a legtöbbjükre rá merném bízni a gyerekeimet, jó szakemberek lesznek.

Kitartást most elsősorban a sorstársaimnak, de mindenkinek az életben! Itt a hétvége! ;)
Üdv, Honey*

Ui.: A legtöbb tudást a gyakorlatos óvópedagógusoktól kaptunk szerintem. Köszönjük az ő munkájukat! Megbecsülést ennek az embert próbáló, de szép szakmának!

Felelősek vagyunk egymásért

A lányok kint ültek a falalján, a fiú tett-vett. Csak Ő tudott magyarul. Aggódva tekintgettünk fel a szomszéd ház fölé, ahol vészjóslóan gyűltek a sötét fellegek. Villámok hasították az eget és hamar érkezett a dörrenés is, mely jelezte, hogy nincs már messzi a vihar. Odabent gyorsan készen lett az egyszerű tojásos tészta, melynek párája betöltötte a kis lakot. Jól esett bent, de a társaság kint várt. Aztán leesett egy hatalmas esőcsepp, majd megállás nélkül követte a többi. A lányok nem mozdultak. Az egész lényükből sütött, hogy tudják, hogy hol a helyük. Tudják, ezt akkor is meg kellene oldaniuk, ha messzi lennének a lakott helytől. Mégis éreztem, hogy azért jobban esne nekik bent. Gondolkozás nélkül invitáltam be őket. A kanapén sorban ültek körbe: a rövid hajú magyar fiú, a cseh göndör lány, a barna alacsony román, a fiús arcú, fekete hajú horvát, a lengyel és a másik horvát lány. Kinek mélytányér jutott, kinek lapos, ki kanállal, ki villával evett. Angol szavak röpködtek, majd csend lett. Élvezettel ették a meleg vacsorát. Gyorsan ürült a hatalmas, műanyag tál, és egyesével dőltek hátra, mind jóllakottan. Ketten felajánlották a mosogatást, én hálásan fogadtam el, majd jólesően néztem végig a multikulturális társaságon. 

Szombaton, még dolgoztam, amikor a Kávéházhoz érkezett egy srác és négy lány. Az első félmondat, amit elcsíptem ez volt: 

- Mindenünket elvették. 

Apámhoz intézte a szavakat, de ahogy elérkeztek a fülemhez, azonnal kimentem, hogy tudomást szerezzek a történtekről. A fiú elmondta, hogy egy túlélő túrán vesznek részt, nincs se pénzük, se telefonjuk, minden fontosat elvettek tőlük. Csak egy kevés ruhát vihettek magukkal. Szállást kerestek éjszakára, de hozzátették, hogy megdolgoznának érte. Apámon éreztem, hogy hirtelen nem olyan rugalmas, olyan vendégszerető, így hamar átvettem a szót. Mivel nem olyan régen tettem rendbe a házunk mögötti fedett színt, így ajánlottam, hogy alhatnak ott. A kerti slagnál zuhanyozni is tudtak, és amikor hazaértem nekiláttunk, hogy egy tojásos tésztát összedobjunk. Ők segíteni szerettek volna nekünk, mi segíteni szerettünk volna nekik. Ők hálásak voltak, én természetesnek vettem. Ők tudták, hogy nagyon megkönnyítem a dolgukat, én szerettem volna megkönnyíteni a dolgukat. 

A vihar hamar elcsendesedett odakint. A társaság aludni tért, másnap hamar kellett folytatni az utat. Mi még csendesen beszélgettünk. 

- Szerintem annyira fontos, hogy az emberek visszanyerjék az egymás iránti bizalmukat. Hogyha ez ma egy picit is sikerült, akkor már mindenképp megérte ez a vendéglátás. 

A kapcsolat

Össze-vissza lapozgattam mindenfelé a könyvtárban. Kezembe vettem egy kötetet, nem tetszett, visszatettem. Így bolyongtam, nem találtam a helyemet. Eltévelyedtem a gyermekrészleg felé és leemeltem a polcról egy téglavörös könyvet. Ki tudja mért éppen azt.

Találomra felütöttem és olvasni kezdtem:
„Testvérmeséink egyik legszebb jelenete az, amikor a testvérek a búcsúzásnál jelet tesznek egy életfára, s megegyeznek abban, hogy egymás életéről, egészségéről, a másik sorsának alakulásáról ebből a jelből szereznek majd tudomást: ha a jel véres lesz vagy elszárad, az azt jelenti, hogy a másikkal baj történt, sőt az élete is kockán forog. A változást megpillantó hős gondolkodás nélkül útnak indul, hogy megmentse bajba jutott testvérét, ami sok viszontagság árán sikerül is neki. A mese törvénye azt állítja, hogy a testvérek semmilyen körülmények között nem hagyhatják cserben egymást, s még akkor is útnak kell indulniuk a másik megmentéséért, ha előtte évekig nem találkoztak egymással, netán mindenféle látható kapcsolat megszakadt közöttük.”

Az én Univerzumom

Néztem a képernyőt. A nő remegve, fizikai fájdalmakat átélve utazott az Univerzumon át. Mégis tudtam, boldog. Boldog, mert a végtelen, a hatalmas bolygóközi tér összes csodáját láthatja. Csillag-milliók mellett suhant el, átúszott a Tejúton. Utazott, repült egy varázslatos, ismeretlen, gyönyörű világban. Felfedezte, átélte mindazt, amit az nyújtott neki.

Miután vége lett a filmnek, Ő még félálomban megkérdezte:
- Te beleültél volna abba az űrkapszulába?
Megráztam a fejemet.
- Nem hiszem. Valahogy engem sosem vonzott annyira a Földön kívüli lét.

Nyugodt szuszogásából ítélve, szinte éreztem, hogy már a válaszomat sem hallotta. Elaludt. Befészkeltem magamat a karjai közé és tovább gondolkoztam a filmen, meg a kérdésen. Fülem alatt ott lüktetett a szívverése.

Becsuktam a szememet és az Ő arca jelent meg előttem. Elárasztott a puszta tudat, hogy van nekem és ez szeretettel töltötte fel a lelkemet.

Olyan Ő számomra, mint egy saját Univerzum. Hatalmas, kiismerhetetlen, felfedezésre váró, ugyanakkor lenyűgöző, izgalmas, fenséges. Kettőnk kapcsolatába belépve, beleültem abba a bizonyos űrszerkezetbe. Azóta repülök… egyenesen a csillagokba.

(FILMÉLMÉNY – A KAPCSOLAT)