Ma még lehetsz boldog, tegnap már nem...

Az osztály neveletlen csordaként tódult le a vonatról. A Keleti főbejárata felé tartottunk. Az éjjel megivott pia, kávé és energiaital hatására a kedvünk elég jónak volt mondható. Verseny a gurulós bőröndökkel, szotyihéj köpő bajnokság a sínekre… Hangosak voltunk, nevetésünktől zengett a csarnok, ahogy felidéztük a kirándulás kalandjait. Óriás éjjeli lepke a zuhanyzóban… Maja, hogy megijedt tőle! Béka a folyosón… Miután a lányok, ha akartak volna, sem bírtak volna elaludni. Balu idétlen pofavágásai a sörösüvegek torzításában… és még mennyi-mennyi bolondság, a felhőtlen szórakozás hevében. Vége a kirándulásnak, a tanévnek, a 11. osztálynak. Jövőre már végzősök leszünk. Szalagavató, ballagás, érettségi, bankett, majd a búcsú pillanata. Többé nem leszünk így együtt…

Majával, Katival és Lizzel előrerohantunk, mert meg akartuk venni a Cosmót. Angi néni még kiabáláskor is csivitelő hangján szólt utánunk: Lányok, ne rohanjatok! De akkor már messzi jártunk. Az újságos bódé mellett kőfal húzódott, a tövében csövesek. Lizzel összenéztünk: Pfúj! – és gyorsan a színes lapok felé fordítottuk a fejünk.

A fél szememet azonban nem tudtam levenni a rongyhalmaz közepén gubbasztó bácsiról. Gömbölyű koponyája szinte látszott áttetsző fejbőre alatt. Pár őszes hajszál pihegett kicsi, ráncos füle mögött. Kék szeme világított májfoltokkal színezett, öreg arcában. Foghíjas szája furcsa, gyermekded mosolyra húzódott, mind ahányszor ránézett egy-egy járókelő.

Zizegett valami sajnálatféle a szívem mélyén. Aztán rászóltam érzékenykedő lelkemre: „Te nem az a lány vagy, aki szánalmat érez egy öreg csöves láttán! Az valaki más.”