Hirtelen megszűnt a fájdalom, ami addig az ágyhoz láncolt. Azonban helyébe lépett valami különös függés, valami szinte mágneses vonzás. Felemeltem a lábamat és ráléptem az első lépcsőfokra. Éreztem, hogy mennem kell. Egyre feljebb haladtam a láthatatlan lépcsőn. Először csak a kórház szintjein lépdeltem át, majd átjutottam a tetőn. Idővel a házak, a rétek, a tavak apróvá zsugorodtak. Mint egyszer, amikor a repülőn ültem. Akkor azonban féltem. Most valami megfoghatatlan felszabadultság ült a mellkasomon. Valóban repültem, feljebb és feljebb a lajstromon. A felhők fölé érve szikrázó világosság vett körül, majd a lépcsőnek vége lett, egy ajtóba ütköztem. Kopogásra emeltem a kezemet, amikor az hirtelen kivágódott és egy aprócska hosszú, fehér szakállas ember kapkodó mozdulatokkal terelt befelé:
- Jöjjön csak be! Siessünk! Sok a dolgom, tessék sorolni mi mindent tett földi életében.
Meglepődve léptem be, s akkor vált világosság, hogy a mennyországba kerültem. Vélhetőleg ez a furcsa szerzet itt Szent Péter.
- Ö hát tudja... Sok minden volt, amikor még éltem... Vagyis, akkor már nem élek!? - döbbentem rá, mikor kiejtettem a furcsa szavakat.
A kis töpszli lenézően csóválta a fejét. Éreztem, nem tetszik neki, hogy húzom a drága idejét. Nem értettem mire kíváncsi, de nem mertem kérdezni. Ami először eszembe jutott, azt kezdtem mesélni:
- Anyám korán meghalt, még kicsi voltam. Mai napig nem tudom, hogy mért érte olyan korán a halál. Haragudtam rá nagyon, amiért otthagyott. Gyermekként nem értettem, hogy nem tehet róla. Mindezek miatt dacos kamasz, majd ellenszegülő felnőtt lettem. A biosztanárnő egyszer a mellrákról beszélt az órán. Meg úgy innen-onnan néha a fülembe jutott, hogy figyelni kell rá, de általában nem törődtem az ilyenekkel. A lelkem mélyén nem hittem el, hogy az egészséges szervezetemet bármi is megtámadhatja. Féltem a haláltól, élni akartam! Tettem is! Önpusztító, másokat is elferdítő, carpe diem módon. Aztán már késő volt... Az egyik alkoholmámoros, kéjes éjszakán a pasi, akivel hemperegtünk az ágyban, egyszer csak megállt bennem. "Milyen a te melled?" - kérdezte és megfogta az egyik domborulatomat. Megéreztem a fájdalmat. Ő lámpát kapcsolt, de a látvány szinte sokkolta őt... és engem is. Ronda elváltozás, apró fekély csúfította egykor oly nemes női testrészemet. A mellrák gyors lefolyással ölt meg. ...most pedig itt vagyok, rendelkezzenek velem!
Az apró pasas gondterhelten simította meg hosszú szakállát.
- Ajj, mit tegyek magácskával... Az élete alapján Pokolra kéne jusson, ide tuti, nem jöhet. De én már unom ezeket az egyszerű megoldásokat! Mindig csak vagy fekete, vagy fehér... Meg amúgy is, nekem annyi dolgom van, másnak is adnék már belőle. Nem elég, hogy kapuőr vagyok idefent, elég sokszor kell közbenjárnom a haldoklókért. No, üljön le a lépcső tetejére, majd mindjárt kieszelek valamit. - utasított és kitessékelt a bejáraton. Magamba roskadva csücsültem le és vártam. Kisvártatva ismét kicsapódott az ajtó és mellém huppant a kis ember.
