Kaleidoszkóp lány

Azt játszom, hogy minden betérő vásárlót kielemzek magamban. Aztán jött Ő, aki mindig új jelzőket kapott. Sose tudtam egy szóval meghatározni. Az újabb és újabb találkozások azt éreztették velem, hogy egy hullámvasúton ülök, és sosem tudom milyen lesz a következő kanyar, emelkedő vagy éppen lejtő. Ő pont ilyen volt.

Amikor először jött, randira mehetett. Csokoládébarna magassarkú félcipőbe bújtatta formás lábait, fényes nylon harisnya feszült felette, mely kacéran simult a borostyán-zöld szoknya alá. A szett sárga blúzban fejeződött. Csak egy piros rúzst vásárolt. Úgy tűnt, már csak ez hiányzott a tökéletes kinézethez. Izgatott volt és kipirult.
Legközelebb fekete tréningnadrágot és piros toppot viselt. Tejet, gyümölcsöt és Nők Lapját tett a pultra elém. Péntek volt és várakozás sütött a lényéből. Szerintem lélekben már az otthoni foteljében ült, újságot olvasott és mellette kakaót kortyolt.
Vasárnap korán reggel érkezett. Az édesanyjával. Cseresznyés nyári ruha simult alakjára, derekát kacéran ölelte át fekete öve. Jól megpakolt kocsit toltak a pénztárhoz, benne mindenféle hozzávaló az ünnepi ebédhez. Tetszett, ahogy segített a nagybevásárlásnál. Szinte láttam, hogy részt vesz a sütés-főzésben. Színes fazekakból felszálló gőzben siklik asztaltól pultig. Pucol, belenéz, kóstol…
Aztán egy ideig nem jött. Mikor újra betért, ünneplőt viselt. Elegáns, élére vasalt, fekete nadrág, hófehér blúz és pár decens ékszer. Izgult. Remegő kézzel tette elém a csomag szőlőcukrot, kezembe szórta az aprót. Riadtság ült a szemeiben, így gyöngéden megszorítottam a kezét.
- Sok sikert! Ne izgulj!
Hálásan mosolyodott egy halványat.
- Nyelvvizsgázok. Sok minden múlik rajta.
- Menni fog! – bátorítottam.
Utána szinte már hiányzott, hogy nem jött. Az új találkozáskor felszabadult volt. Színes sztreccsnadrág feszült a lábán és fuksziaszín ujjatlan takarta formás melleit, lapos hasát. Fülhallgatójának zsinórja kanyargott a deréktáskájáig. Kissé lihegve tette a szalag végére a szénsavmentes ásványvizet. Újabb tulajdonságot sorakoztattam a többi mellé. Láttam szerelmesen, lazán, háziasként, felruháztam okos és most a sportos jelzővel.
Legközelebb a kisöccsével tért be. Buborékfújót és színes cukrokat vettek. Pompázó, bohém öltözékéből mosolygott rám. Szinte már gyermekien. Nyalóka alakú fülbevaló fityegett füleiben, lila, cicás pólót, sárga shortot és szivárványos szandált viselt.
Másnap 100-as papírzsepit vásárolt. Szinte már fájdalmasan hanyagul dobálta magára a kék kockás inget, a kissé bő farmert és a barna cowboy csizmát. Már csak a kalap és a revolver hiányzott az összképről. Miközben ezen méláztam, alig vettem észre, hogy a szemei pirosra vannak sírva. A keze remegve tette az árut a szalagra. Mikor adtam a blokkot, anélkül vette el, hogy rám nézett volna.
- Akarsz róla beszélni? Tíz perc múlva vége a munkaidőmnek. Átöltözök és beülhetünk valahová.
Ekkor rám emelte a tekintetét.
- Oké. – felelte. – Ott szemben leszek. – mutatott az út túloldalán lévő csöpp kis kávézóra.
Életemben először éreztem milyen, ha csiga lassan múlik az idő.

Végre ott ült velem szemben. Kértem neki egy újabb cappuccinot, magamnak egy erős kávét, és kérdőn néztem rá. Ő pedig beszélni kezdett:
- Tudod, mindig is úgy éreztem, hogy több énem van. Ez nyitottá tesz a világ dolgaira, mégis olykor háború dúl bennem. Ellentét feszül a felnőtt és a gyermek közt, a bohém és a bölcs között. Csatában áll a racionális személyiségem az álmodozóval. Szóval ez az, ami felőröl. Anyukám szerint túl gyerekes vagyok. A kisöcsém utál, amikor anyjaként viselkedek. A bankban furcsán néznek rám, amikor bemegyek valamilyen hippis öltözékben, és a játszótéren nem jönnek a közelembe a gyerekes anyák, ha magassarkúban vagyok. A fiúk nem szeretik, ha romantikus vagyok, a lányok meg idegenkednek tőlem, ha előjön a fiúsabbik énem. Engem nem szeret senki. – állapította meg és szomorúan nézett a szemembe.
- Nekem tetszik, hogy sokszínű vagy. Olyan a léted, mint egy kaleidoszkóp. Minden találkozásnál másmilyen vagy. Örökké új arcodat mutatod, és mindegyik csodálatos. Úgy érzem, most elromlott ez a finom kis műszer, összezavarodtak az áttetsző, színes formák. Ellenben, még ez a kavarodás is szép. Biztos, hogy van, aki megjavít, meggyógyít, aki helyre teszi a játék alkotóelemeit.
- Megkérhetlek rá? – kérdezte félénken.
Mindennél jobban vágytam rá, de magamtól nem mertem volna felajánlani.
- Szívesen segítek… - elővettem a táskámból a kedvenc tárgyamat, egy díszes távcsövet és átnyújtottam neki. - … Kaleidoszkóp lány. Sose felejtsd el, hogy ez tesz különlegessé!

Cappuccino-nász

- Egy cappuccinót kérek! – mondta a lány kora reggel a barista fiúnak. Bíborvörös sálja fölött kipirult arccal húzta fáradt mosolyra ajkait. A magas, fiatal kávékészítőnek első látásra szimpatikus volt a barna szemű szépség. Csak ketten voltak bent a csöppnyi kávézóban. A fiú beteljesült álma volt ez a békés helyiség. A belső enteriőrt a meleg kávébarna szín határozta meg. Ezt egészítették ki a vajfehér bútorok. A székek puha vászonborítást viseltek magukon, az asztalokon kávébabokkal díszített gyertyák pislákoltak.

Hideg, téli reggel volt. A fiú bal lábbal kelt fel aznap, de ahogy a lány belépett az ajtón, magával hozta a reményt. A bizakodást afelé, hogy mégis jó lehet az a nap.
- Kíváncsi vagy, hogyan készül? – kérdezte a barista. A lánynak felcsillant a szeme. Mindig is úgy gondolkozott, hogy minden nap fel kell fedeznie, mért volt érdemes felkelni reggel. Aznap ez volt az első lehetőség, és élt is vele. Bólintott, a fiú pedig hozzálátott.
Kis fémkancsót vett elő, tejet töltött bele, majd habosítani kezdte. Lágy hangon mesélt mellé:
- Most készül a menyasszony. Hófehér ruháját díszítem, szoknyáját habos-babosra készítem. Csüccs, leültetem őt. – a fémkancsó pereméről áthuppantotta a tejhabot a csésze aljára.
- Várja a vőlegényét. A férfi egész valójának esszenciáját adja át a nőnek. – folyni kezd a sötét színű ital, bele a fehér habba. – Találkozik az ifjú pár. Elemi vággyal keverednek egymással, házasodnak, eggyé válnak. Az ő frigyük adja ezt az ízélményt. A karakteres kávét tökéletesen kiegészíti a tej lágysága. A habos túldíszítettség mellett megnyugtató a barna egyszerűség. Nagyon fontosak a minőségi hozzávalók. Olcsó tejből és vacak kávéból soha nem lesz jó a cappuccino-nász. – a fiú ránézett a lányra, és hirtelen zavarba jött.
- Cukrot?
A lány bólintott.
- Kérek, köszönöm.
Elvette a felé nyújtott italt, és leült az egyik asztalhoz. Lassan kortyolta a meleg folyadékot, közben nem tudott szabadulni az iménti élménytől. Csönd telepedett rájuk. Mindketten zavarban voltak. A fiú úgy tett, mintha fontos pakolnivalója lenne. Félt a lányra nézni, aki viszont nem akarta zavarni, pedig neki is szimpatikus lett a romantikus lelkületű kávésfiú. Már kiitta a cappuccinót. Elhatározta, hogy megtöri a kínos csendet, ekkor azonban új vendég érkezett. Csalódottan hagyta a csészét az asztalon. Az órájára pillantott, mennie kellett.

Másnap a fiú fütyörészve nyitotta ki a kávézó ajtaját. Reménykedett, hogy a lány újra betér. Vidáman pakolgatott, várta a vendégeket. Jöttek is a törzsvásárlók, kérték a szokásosat, jöttek idegenek, ők a különlegességeket keresték. A lány azonban messzire elkerülte a kedves kis helyet.
A barista minden nap bízott benne, hogy újra cappuccinót készíthet a barna hajú szépségnek, akit – mit sem sejtve ebből – elsodort az élet egy egészen más irányba…

Évekkel később a nő cappuccinója mellől tekintett fel a hófehér menyasszonyi ruhájára. Másnapra tervezték a menyegzőt. Bár élete legboldogabb napjának képzelte az esküvőjét, mégis inkább ürességet érzett. Mintha a vőlegénye számára csak egy kellék lenne. Munkahelyi románcnak indult, de mindenkit meglepve, a kollégája megkérte a kezét. Sokévnyi jegyesség következett, mely során lassan kiütközött személyének igazi valója. A nő kezdett ráébredni arra, hogy férfi remekbe szabott életének „i”-jére egy fiatal, csinos feleség tenné fel a pontot. Ez lenne az ő szerepe.
Belekortyolt a habos italba, és az íz hatására felidéződött benne a barista fiú meséje.
- Vajon, a vőlegényem lényének egész esszenciáját készül nekem adni? Vajon, mennyi munka van az ő kávé-íze mögött? Vajon, ő minőségi alapanyag? – ilyen kérdések ültek meg a gondolatai között, de a válaszokat inkább „nem”-nek érezte. – Vajon, én úgy várom majd őt, mint a tejhab a beléfolyó kávét? Vajon, vele szeretnék cappuccinó lenni, vagy maradnék még egy kicsit lágy, fehér ital? Vajon, elég finom volnék? – folytatta a kérdezősködést, de ismét „nem”-eket kapott, sőt úgy érezte, hogy lényének tej mivolta mintha savanyodni kezdett volna.
- Nem szabad tönkretenni az íz-élményt. – suttogta magának. Felállt, és elindult.

Hideg téli reggel volt. A férfi a kávéspult mögül tekintett fel az ajtó nyitódására. Már régen nem várta a lányt, a remény csak olykor-olykor pislákolt fel. Először nem ismerte meg a nőt, aki barátságosan, mégis félénken mosolygott rá.
- Egy cappuccinót kérek, de most én mesélek.
Ekkor már tudta, ki a vendége. Gyorsan lefőzte az italt, majd bezárta az ajtót és a nő mellé telepedett, aki pedig mesélt és mesélt. Mindent elmondott az életéről, az eltévedéséről, arról, hogy megszűnt szinte önmaga lenni a vőlegénye mellett, arról, hogy otthagyta a férfit, hogy nem érezte a cappuccino-nász varázsát, és a baristának köszönheti, hogy nem ment bele egy rossz házasságba. A teret betöltötték a vallomások. A kávékészítő mester felidézte a fájó napokat, amikor hiába reménykedett, amikor marcangolta önmagát, hogy az első találkozáskor nem kezdeményezett.
Ekkor váltak mind a ketten minőségi alapanyaggá.

Egy év múlva a nő mosolyogva nyitotta ki a szemét. Az ágy mellett ott ült az új vőlegénye, ölében tálcán kínálta a reggelit, az elmaradhatatlan cappuccinóval.
- Emlékszel? – kérdezte a nő, amikor átvette az italt.
- Hát persze, én a te kávéd, te az én tejhabom…
- Ásó, kapa, nagyharang! – nevettek fel egyszerre.

Újabb SK dolgok

A barátommal nem régen lettünk egy évesek, illetve a névnapja március vége felé volt. Mivel akkor gyakorlaton voltam, később sikerült csak elkészítenem az ajándékát. A meglepetés pedig ez a parafadugókból készült tábla. A készítéshez hobbiboltban vettem 1000 Ft-ért egy képkeretet, a dugókat karikákra vágtam (csuklófájdító feladat), aztán egyszerűen Technokollal ragasztottam rá az alapra. A képkeretben benne van egy hátlap, egy papír, majd egy plexidarab. Ezeknek a sorrendjét megcseréltem, kívülre került a papírlap, erre kerültek a dugók. Így, ha megunná a párom a kitűzőtáblát, képkeretként még nyugodtan felhasználhatja.

Ez a másik nem annyira nyűgözött le engem, de sokan mondták, hogy szép, kíváncsi vagyok Ti mit gondoltok róla! Ezt vizuális nevelés órán készítettem. A technika az, hogy egy üveglapra temperát nyomunk, többféle színűt, majd egy henger segítségével egybemaszatoljuk. A lényeg, hogy a festék egyenletes felületet képezzen. Ez után ráfektetünk egy papírlapot, majd a felénk néző fehér részére rajzolunk valami mintát. Mikor végeztünk, a lapot óvatosan lehúzzuk és megvárjuk, hogy megszáradjon. A festék eleve kiad egy fakéreghez hasonlatos textúrát, míg a rajzolt vonalaink szépen kitűnnek az alapszínből. Nekem így sikerült az első próbálkozásom:

Nektek, hogy tetszik?

Üdv, Honey*

A tavaszi megújulás jegyében

Körülöttem mindenki szalvétatechnika lázban ég, így hát kedvet kaptam ahhoz, hogy én is kipróbáljam. Erre pedig a legalkalmasabb terep a pénztárcám volt, ami már ezer éves, de megszoktam és ahelyett, hogy újat vettem volna, kicsit felújítottam. Nem néz ki úgy, mint fénykorában, de szerintem nagyon szép és egyedi lett. Azonban beszéljen helyettem a kép:

A dolog úgy készült, hogy akrillfestékkel lekentem kívülről, majd száradás után jöttek a szalvétából kivágott pillangók rá decupage-olása. A végén még egy réteg decupage ragasztó és készen is lett!

* * *

Álmodtam egy egéralátétet magamnak... és rózsás volt. Nos, ennek a továbbfejlesztett saját gyártmányú változata látható az alábbi képen. Az ötlet egyébként nem saját, itt találtam: http://www.kisflanc.hu/2013/04/hogyan-keszits-hazilag-egerpadot.html

Az alkotás menete: fehér dekorgumiból kivágtam az előre megrajzolt rózsa alakját, majd levágtam egy külső szirmot. Tetszőleges színnel lefestettem, majd kivágtam az újabb szirom helyét. Így haladtam befelé. Száradás után lekentem még matt lakkal. Ezt lehet, hogy nem kellett volna, mert olyan, mintha még mindig ragadna, de majd meglátom milyen lesz holnap és esetleg próbálok korrigálni rajta.

Üdv, Honey*

Mozaik-vers

Mozaik vagyok, darabokból,
Álmokból, ködből és arcokból.
Kirakni magam sose tudom,
Gyötrő köreim futom, futom.

Mutassál célt nekem,

Különben szétesek.

Fogd meg a két kezem!

Rakd össze életem!

Jöjj mindig énvelem!
Ha mindezt kérhetem.

Terényi népszokások évkör alapján – pedagógiai megvilágítással

Többen tudhatjátok, hogy óvó néninek tanulok. Ennek megfelelően sokszor "pedagógus szemmel" tekintek az engem körülvevő dolgokra. Valahogy így kerekedett egy kiselőadásnyi anyag, melyet értékesnek tartok, hát úgy gondoltam, megosztom veletek.

* * *

Egy pedagógusnak ősszel kezdődik az év. Innentől kezdve a gyerekekkel együtt elevenítik fel a népszokásokat. Mint leendő pedagógus, a nevelés szempontjából rendkívül fontosnak tartom, hogy a gyerekek tudják, hogy honnan jöttek, hiszen csak így fogják tudni azt, hová is tartanak. Nekem egy csoda volt Budapestről Terénybe költözni, az élő hagyományok vidékére. Kisdiákként élveztem az összes szokás felelevenítését, majd mikor nagyobb lettem kutattam is utánuk. Még most a főiskolán is érdekel a múlt, ezért járok Hagyományismeret órára. Ezen élmények, ismeretek hatására állítottam össze ezt a kis bemutatót. Fogadjátok érdeklődéssel!

Bár ez nem tartozik szorosan a népszokásokhoz, de fontosnak tartom megemlíteni, az épített örökséget. A gyermek esztétikai érzékét legjobban az őt körülvevő értékek megmutatásával lehet fejleszteni. Terényben erre azért van remek lehetőség, mert a mai napig állnak azok az eredeti palóc kontyos házak, melyekben eleink mindennapjaikat töltötték. A lakóházak, az autentikus tárgyak megismerése sokkal közelebb viszi a gyermeket a népszokások értéséhez. 

Szüreti Felvonulás és Bál:

Gyermekként mindenki szeretne felnőtt lenni. Ehhez mérten, álmodozó lányként nagyos dolognak tartottam, hogy bálba megyek. Izgatottan készültem is rá. Segítettem kidíszíteni a báltermet a szüretben betakarított termésekkel. Másnap süteménnyel a kezemben érkeztem meg a helyszínre és ámulva néztem a lovakat, melyek a felvonulás részei voltak, a rajtuk ülő huszárokkal. Izgatottan vártam, hogy elinduljon a színes menet és énekeljünk, körtáncot járjunk, valamint meghallgassuk a kisbíró krónikáját az elmúlt évről. Később, nagylányként szintén szerettem a szüreti mulatságot. A mai napig nagyon szeretem felvenni a terényi népviseletet, a szüreti ruházat pedig különösképpen is tetszik a nemzet színeit magán viselve. 

A szüreti bál ideológiáját már nem biztos, hogy sokan ismerik. A kisgyereket külön fel kell rá készíteni, hogy tudja mi zajlik, miért zajlik. Talán kevesen elmélkednek azon, hogy ilyenkor mit ünnepeltek a régmúlt fiataljaik. Örültek annak, hogy vége a betakarítási munkáknak, végre élvezhették munkájuk gyümölcsét. Ezt minekünk is érdemes lenne eltanulni tőlük és átadni a gyerekeinknek. Jó volna olykor megállni a kész termék fölött, és csupán örülni neki. 

Érzések... és versek

Senkinek nem kívánom azt, hogy átélje mindazt, amin keresztülmegyek. A bennem kavargó érzések, vagy azok hiánya teljesen boldogtalanná tesz. Kicsit olyan - ami 21 évesen furcsa - mintha kiégtem volna. Nem mondom, hogy biztos vagyok benne, de talán már látni kezdtem a kiutat. Szerencsére tudom, hogy legalább egy ember mellettem van. Ezt az életszakaszt két régebbi versemmel tudnám megfogalmazni:

Semmi

Hogy fogalmazzak, ha nem érzek?
Mit érezzek, ha semmi nincs?

A világ elveszett!
Nekem nincs benne kincs.
De bánatot sem ismerek,
A lelkem már kiüresedett.

Semmi nincs már!
Nem létezek!
Megszűntek az álmok, érzések.

Vége mindennek!
Eltűntek a színek, dallamok, illatok.
Csak én vagyok!

De, hogy minek!?
NEM TUDOM!

Ez egy 2006-ban írt vers, melynek egésze egy nagy lemondás. A következőben már odáig eljutok - és itt érzem magam most is -, hogy segítségért kiáltok.

Élettelenül

Nincs életem, nincs halálom,
Szerelemre már nem vágyom.
Nincs lakásom, nincs barátom,
Üres vagyok, reszketek, fázok.

Elégtek már a szép szavak,
Elvonult a boldog tavasz.
Nincsen virág, nincs madár,
Hogy lesz színes a világ?

Elhagytak a zenei hangok,
Fülemben nem zúgnak harangok.
Szívemen nem ugrálnak angyalok;
Narancssárga már nem vagyok.

Arany volt a szívem, lelkem,
Bűntelenül szerethettem.
Nem fájt, elmúlt, ez volt,
A múlt, ami megholt.

Most azt érzem, hogy nem élek,
Nincs értelme az életnek.
Eltűnt érzés, eltűnt ég,
Eltűnt fény és eltűnt kép.

Mikor leszek végre boldog?
Mikor tűnnek el a gondok?
Mikor támadhatok fel?
Uram, segítséged kell!

Hogyha olvasod ezt és van egy kis hited a Jóisten felé, akár ismeretlenül, akár barátként szólj Hozzá egy pár szót érettem. Köszönöm!

Gyógyító beteg

Hajnalban megbántott a férjem, front is volt, nem bírtam aludni, fájt a fejem. Délután kialvatlanul, félig betegen indultam dolgozni. Mindennek tetejében éjszakai műszakra voltam beosztva.

A gyermekpszichiátriára menet az ápoltjaimra gondoltam. Az autista Csillára, a hipochonder Andrisra, a depressziós Martinra és Gáborra. Végül aztán nála időztek el a gondolataim. A pszichiáterek nem tudták megállapítani, hogy mi a baj. Fizikailag minden rendben találtak az orvosok, a lelki problémákat azonban nem sikerült feltárni. Alapvetően egészségesnek tűnt, mégis olyan tünetekről számolt be, hogy órákig ült a sötét szobában és képtelen volt arra is, hogy a távirányítóért nyúljon. Sajnáltam őt, és magamat is, mert segíteni szerettem volna, de neki, csak neki nem tudtam. Azt megtanultam az egyetemen, hogyan kezeljek egy autistát, miként bánjak egy hipochonderrel vagy hogyan próbáljak jókedvűvé varázsolni egy depresszióst. De egy diagnosztizálatlan beteggel mit kezdjek?

Annyira ártatlan, jó gyerek volt. Segítőkész, kedves, udvarias. Mért kellett megbetegednie? - marcangolt belülről a kérdés.

A műszakot megkezdve, kedvetlenül indultam ki a kertbe, hogy összecsődítsem a gyereksereget és levezényeljem a takarodót. Odakint csend volt, ami meglepett, mert általában zsivajogni szoktak. Ahogy kiléptem, megláttam őket. A padokon ültek, a hársfa alatt és nézték Gábort, aki gitározott nekik. Közelebb mentem hozzájuk, ekkor már hallottam, hogy a fiú a Gyöngyhajú lányt pengeti. A gyerekek csillogó szemekkel nézték őt. A fiúk tekintetében tisztelet, barátság, bajtársiasság tükröződött. A lányokon pedig látszott, hogy megdobogtatja a szívüket szép arcú, zenélő társuk. Együtt énekeltek. Hamisan, bátortalanul, de mindenki ajkáról szállt a dal. Ahogy figyeltem őket, mind egészségesnek tűnt. Mint egy szimpla gyereksereg, akik táboroznak és a tűz körül élvezik egymás társaságát.

Tisztes távolságot tartva, halkan csatlakoztam hozzájuk. A látványtól, a hangoktól elmúlt a fejfájásom. Elfogadóvá lettem Gábor betegségével, a saját tehetetlenségemmel. Felüdült lélekkel kezdtem dolgozni, de még egy kis ideig húztam a takarodót. Nem volt szívem őket beparancsolni.

Civitas Fortissima - 1919. január 29.

Állok ebben a szépen hulló hóesésben. A szemem a pulpituson álló polgármesteren, de azt, amit mond már nem hallom. A fejemen sok más ezer gondolat is átfut. Megzavarodok, ugyanis nem a saját agyam szüleményei jelennek meg előttem. Olvasok mások gondolataiban.
"Rohadt hideg van."
"Széjjelfagy a lábam és pisilnem is kell."
"A suli uncsi, de ott legalább meleg van. Mi a csudáért kell itt jéggé válni?"
Csupa ehhez hasonló dolog van a sok-sok iskolás fiatal fejében. Meg tudom őket érteni. Én is fázok, én sem értettem soha, hogy mért kell végigállni a hosszú ünnepi beszédeket. Több kedvem lett volna még a matekórához is, mint kint rostokolni a hidegben. Aztán az évek teltek, lassan felnőttem és most magam vagyok itt. Önszántamból állok a hóesésben, önszántamból nézem majd a hosszas koszorúzást, önszántamból tisztelgek a hősök előtt. Még nem értem ma sem, hogy pontosan mit is jelent a Civitas Fortissima, a Legbátrabb Város, de valamit érzek. Érzem, hogy ünnep ez a mai. A lelkem is felöltötte szép ruháját. Büszkeségből szőtték, rettenthetetlenségből varrták, hazaszeretettel bélelték. Ekkor újabb gondolatt hallok meg. Keresem a gazdáját, mert érdekesnek tűnik. Fülelek, honnan érkezik. Egy idős simlisapkás bácsit pillantok meg, akinek a távolba révedező tekintete egészen más képet vetít elém.
"1919, Balassagyarmat. Az emberek meg vannak riadva. Anyám egész nap imádkozik. Fél, hogy a csehszlovákok elveszik a házunkat, elveszik a városunkat, egyik pillanatról a másikra idegenek leszünk a szülőföldünkön. Nem csodálkozok. Az egész ország meg van bolygatva. A csehek pedig vérszemet kaptak, és persze akarják a gyarmati vasútállomást. Ideges vagyok. Itt ülünk ebben a fülledt osztályteremben, miközben odakint harcolnak apáink. Látom a többiek arcán, hogy nekik is máshol jár az eszük. Dobol a lábam, miközben hátra-hátra pillantok a kabátomra. Reggel, iskolába menet előtt eltettem egy puskát. Biztos, ami biztos. Még a tanítás kezdete előtt összetalálkoztam a fiúkkal. Mások is gondoltak erre. Mégis csak ülünk, félünk. A tanár érzi, hogy nem jár sikerrel az anyag leadásával, de azért próbálkozik:
- Kérem Erdőssi, ismételje a versrészletet! 
Ez én vagyok, állapítom meg, majd fél füllel figyelek. Petőfit szaval:
- "Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk?
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok Istenére,
Esküszünk, esküszünk, 
Hogy rabok tovább nem leszünk!"
Felpattanok és teljes átéléssel kiáltom a sorokat, majd kiegészítem: Fiúk, igaza volt a híres költőnek! Gyerünk! Nem akarok rab lenni, szabadságot Balassagyarmatnak! Akár az életünk árán is. 
A többiek felpattannak. A tanár csak kapkodja a fejét, de addigra már olyan az osztály, mint egy felbolydult méhkas. Mindenki előveszi a fegyverét. Kinek-kinek csak egy kapája, ásója, kaszája volt odahaza, azt hozta el. Van, aki egész komoly puskával érkezett. Egymást túlharsogva rohanunk ki a folyosóra.
- A tetőre menjünk, onnan lőjük őket! - kiabálja valaki, és szaladtunk fel a padlásra.
Utána... utána már nem is emlékszek. Minden olyan gyorsan történt. Ropogtak a fegyverek. Harcoltunk. Egyik pillanatban azt éreztem, hogy talán megnyerhetjük a csatát, másik pillanatban arra gondoltam, hogy esélyünk sincs, talán meg is ölnek bennünket. Mégsem tudtam csüggedni, nem lehetett feladni, mert a fülemben egyfolytában csengtek Petőfi sorai és ez bátorított. A többieken láttam, hogy fáradnak. A testem nekem is nehezen bírta a metsző hideget, mely csak úgy süvöltött be a gerendák között. Még csak délután egy óra volt és ki tudta meddig tart a küzdelem. Ki kellett hát bírni bármit. Nemsokára azonban lihegve jelent meg a padlásfeljáróban Kacuka, akit a tudósítással bíztunk meg.
- Fiúk, a város felszabadult! Balassagyarmat a miénk marad!
Szinte hallani lehetett, ahogy mindenki válláról mázsás súly gördül le. Ekkor értettem meg, hogy mi a szabadság. Egy rövid ideig fogoly voltam, egy rövid ideig a halál árnyékában léteztem, de mégis megmenekültem."
Ahogy a bácsi visszaemlékezését "hallgattam", én is megértettem mit jelentett akkor bátornak lenni. A legnehezebb nem a fegyverfogás lehetett, hanem az első lépés a szabadság felé. Csakhogy akkor ők nem tudták még, hogy a harcuk nem torkollik-e véres halálba. Állok a sok velem egykorú között. A gondolataik között még mindig sokszor szerepel, hogy unják magukat és fáznak. Szívesen továbbsugároznám nekik Erdőssi bácsi történetét, mert ahhoz képest semmiség ez a hideg. Én már tudom, hogy az idős úrhoz hasonlóan még sokan tettek a mi szabadságunkért, hazánkért, városunkért, jövőnkért. Voltak, akik az életüket is feláldozták ezért.

(A történet nagy része valós történeten alapszik. Akinek felkeltettem az érdeklődését, mindenképpen olvasson utána. Mindenkinek érdemes lenne tudnia, hogy Balassagyarmat Magyarországhoz tartozása nem mindig volt ilyen egyértelmű, mint ma. Ti hogyan vélekedtek erről, és mit gondoltok az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban?)

Hahó hó!

Bár már pár napja esedékes, de csak most jutott rá időm. Szóval reagálnék a hóhelyzetre egy gyermek aranyköpéssel. Karácsony táján még reménykedve vártuk a hóesést, de mégse jött. Ennek ellenére a kisöcsém kapott egy szánkót. Ekkor teljes meggyőződéssel kijelentette:
- Ha az angyal hozott szánkót, akkor fog hozni havat is.
Milyen igaza volt! :)

Kedves Vizsgaidőszak!

Bár még egy hónapja sem tart a kapcsolatunk, de én már nagyon unom, úgyhogy szakítani szeretnék veled.

Mikor megláttalak izzadni kezdett a tenyerem, ideges remegés futott végig rajtam, a szívem 120-szal dobogott és gyomorgörcsöm is volt. Be kell valljam, több rossz van ebben a kapcsolatban, mint jó. Elszakítottál a barátaimtól, a családomtól. Egy igénytelen csövest csináltál belőlem. Miattad nem mostam hajat napokig, nem érdekelt, ha büdös vagyok, ha körülöttem áll a kupi és kosz van. Miattad nem volt időm mosogatni, enni, néha még WC-zni sem. Szerelmi ajándékként nem adtál mást csak könyveket, jegyzeteket, tételeket. Sokat tanultam tőled, bár annyira azért nem akartam. Ráébresztettél egy-két dologra, néha mosolyogtam is azon, amit olvastam.

Igaz, volt hogy szüneteltettük a kapcsolatot, de duplán bosszút álltál érte. Rendben, beismerem, hogy voltak szép pillanataink, és csak remélni merem, hogy lesznek még. Tény, hogy egyszer megihlettél és írtam egy "verset":
A vizsga előtti utolsó napon,
Várod, hogy a Föld meghasadjon.
Ne terheld már tovább az agyad,
Van, mikor csak a remény marad.

Mindezek ellenére szeretném, ha megszűnnénk létezni egymás számára! Nagyon kérlek, tartsd tiszteletbe a kérésemet! Ha igazán szeretsz, megteszed!

Szeretettel: Honey*

Kreatívságok

A szorgalmi időszak utolsó heteiben nagy hajrának "örvendhettünk". Sokszor lett halálosan elegünk a rengeteg ZH-ból, a beadandókból és ilyenkor örültünk annak, hogy van Vizuális nevelés óránk, amire szintén le kell adni az anyagokat. Csakhogy ezek nem fárasztottak, inkább felvidítottak. Ezen kívül közeledett a karácsony is, úgyhogy ajándékgyártásra adtam a fejemet. Nézzük, mik is készültek nálam! (Bocsánat a rossz minőségért, ezek telós képek. Ezentúl nem ilyeneket hozok, ígérem! ;))

Ezt a képkeretet valami szivacsos anyagból készítettem, ami nem tudom mi lehetett előző életében, de amikor megláttam, tudtam, hogy egyszer új formába öntöm. Némi gombbal és egy adag lila festékkel ez lett belőle. Az egyik barátnőm kapta ajándékba. Szerettem volna egy képet tenni bele, de sajnos egy közös képünk sem volt meg, így született bele ez az idézet.

Itt a bögrealátét a lényeg, ami körmöcskével készült. A vizuális nevelés órára az volt a feladat, hogy az elkészült hosszú körmöcskedarabból alkossunk valamit. Én ezt találtam ki:

Ez is órára készült, mégpedig tortaalátétből eszkábált szövőkereten. Mivel eléggé bénán sikerült az eleje, így sokáig gőzöm sem volt, mit hozok majd ki belőle. Végül megláttam benne ezt a VALAMIT. :) Tehát egy üvegruha, netán teamelegítő? Nem igazán tudtam még eldönteni, de az biztos, hogy egész nap jó kedvre derít, ha csak ránézek.

Ezen a képen a fülbevaló az érdekes a nyaklánccal együtt. Persze, ennek is van története. Valamelyik vizus órán papírt márványoztunk és kikaptuk feladatnak, hogy valamit készíteni kell a papírból. Ahogy ránéztem a "képre", megláttam azt a határozott, szép színű, kacskaringós mintát, ami a nyaklánc alapját adta, majd megleltem a fülbevalónak valókat is. Aztán járni kezdtem a boltokat, hogy miként is lehetne ebből ékszert varázsolni. Végül dekorgumi, Technokol, átlátszó tapadós fólia, bőrdarab, fülbevalókapocs és kis karikák kellettek hozzá. A kellékekkel felszerelkezve, nem sejtettem, hogy majd ez lesz belőle, de a nekem nagyon tetszik a kész mű! No és nektek?

Ő itt Amanda. Ismeritek az érzést, amikor van egy számotokra kedves tárgy és bár nem tudjátok már használni, kidobni sem szeretnétek? Így voltunk mi is ezzel a cuki kis kávéfőzővel. Szegénykében lassan főtt le a kevés kávé, ráadásul egy alkalommal megolvadt a füle, úgyhogy hoztam helyette egy másikat a koliba. Amandát pedig hippiköntösbe öltöztettem a színes alkoholos filceimmel, majd egyszer csak jött az isteni szikra, hiszen már egy ideje kerestem alkalmas fülbevalótartót. A kávéfőző új életet kezdett!

 

Nektek hogy tetszenek ezek?

Üdv, Honey*

Szerelmes hópihe

Hópihe, ha hullna,
Hálával tartozna,
Hogy reáhullhat
A te vállaidra.

Gallérodon ülne,
Úgy dicsőítene,
Boldog lenne attól,
Hogy teveled lehet.

Fénylő ragyogása
Téged ünnepelne,
Csillagteste rajtad
Boldogságot lelne.

Tárgyaid

A vendégek elmentek. Egyedül ülök az üres lakásban. Te is elmentél. Amíg tartott a tor, megpróbáltam erősnek látszani. Most már nem megy. Körülvesznek a tárgyak, melyek mind rád emlékeztetnek.

A ruháidból édes cseresznyés illat érződik. Mennyivel más így, hogy nem puha, meleg nyakad hajlatából mámorít el. Megkeresem az egyedi tervezésű üveget. Fekete kockán, átlátszó kockán, fekete kocka. Letisztult vonalak, mégis különleges. Rád emlékeztet. Kipattintom a kupakját, beleszimatolok. Ugyanaz az illat, de mégsem. Téged nem lehet bezárni egy üvegbe. - előbuggyan az első könnycsepp.


Kimegyek a konyhába, hogy igyak egy pár korty vizet. A polcon ízléses fémdobozban tartjuk a fekete-teakeveréket. Mindig azt ittad. Szeretted a kesernyés ízét, a karakteres aromáját. Végül teát iszok, black tea-t. Ugyanaz az íz, de mégsem. Már nem veled iszom. Téged nem lehet belesűríteni egy ital esszenciájába. - felbuzog a második könnycsepp.

Kisétálok a nagyszobába. A falióra ketyegése megnyugtat. Felnézek a különös darabra. Gondosan megmívelt ötvösmunka az az óra, amit egyik karácsonyra vettem neked. Angliai vonatállomás hangulatát idézi. Még a felirat is erre utal: KENSINGTON STATION, LONDON 1879. Emlékszel, hogy mindig időutazósat játszottunk? Szeretted a XIX. századot. Hallgatom az egyenletes lüktetést. Ugyanaz a hangulat, de mégsem. Téged nem jellemezhet egy monoton kattogás. - megjelenik a harmadik könnycsepp.

A komód szélén ízlésesen sorakoznak egymás mellett az After Eight csokoládék egy aranyozott tálban. Nem voltál nagy édességevő, de ebből minden nap szívesen elrágtál egyet. Amikor megláttam, hogy éppen olvad a szádban a mentás csoki, szemtelenül megcsókoltalak, hogy nekem is jusson belőle. Te mindig csak mosolyogtál és nem haragudtál rám. Kedvetlenül nyúlok a tálba, hogy előcsomagoljak egyet. Ugyanaz a zamat, de mégsem. Az ajkaid közül valahogy más volt. Téged nem tudlak feloldani egy mentolos ízvarázsban. - kibújik a negyedik könnycsepp.

Sírva bolyongok a szobákon keresztül. Egyikbe be, másikból ki. Homályosak a tárgyak, az éles vonalakat elmossa a szememen ülő sós pára. Nem akarok elszakadni tőled. Ha téged már nem tudlak ölelni, legszívesebben minden tárgyadat magamhoz vonnám. De üresek, tudom, hogy üresek, azok nem Te vagy. Te már nem vagy. Zokogva borulok le a párnákra. Egyik fekete, másik fehér. Szeretted ezt a két színt, én pedig szerettem a kedvedben járni. Pedig én kedveltem a vidám sárgát, a bohém lilát, a meleg narancsot és a szivárvány összes árnyalatát. Téged a letisztult vonalak jellemeztek, engem az összevisszaság. Te szeretted racionálisan szemlélni a világot, én az érzelmeim útján. Te sokszor maradtál szótlan, én örökké beszéltem. Ahogy felidézem mindezt, halvány mosolyra húzódik a szám. Felemelem a fejemet, és önmagammal találom szembe magamat a szemközti tükörben. Révedezve bámulom az arcképemet. Mintha ez is téged idézne.


Emlékszek egy beszélgetésre. Ültünk a frissen berendezett lakásban, gyönyörködtünk a felhalmozott tárgyakban és megkérdeztem:
- Neked mi tetszik itt a legjobban?
Mosolyogva felelted:
- Nem mi, hanem ki. Te vagy számomra a legkedvesebb látnivaló ebben a kis lakban. - és csókot forrasztottál ajkaimra.

Most már felderül a lelkem, hisz tudom, a tárgyak nem őrizhetik az emlékedet, de bennem örökké élsz. Szeretlek!

1 évesek lettünk

Egy évvel ezelőtt ültem a nappaliban, ölemben a laptoppal. Vizsgára kellett volna tanulnom, de nem vitt rá a lélek. Helyette neteztem és egyszer csak rábukkantam a Pennát a kézbe! c. blogra. Szerelem volt első látásra. Ezek után elkezdtünk e-mailezni Szattival, aki arra buzdított, hogy nyissak egy blogot. Január 16-án pedig megszületett a Honey* apró csodái.

Mit is mondhatnék?...
KÖSZÖNÖM!!!

Puszi, Honey*

A múlandóság verse

A lány reggel belenézett a tükörbe és ahogy forgolódott, döbbenten látta, hogy teljesen fekete a háta. A maszatból olykor-olykor kitűnt valami rendszer, hogy ezek betűk, ezek szavak voltak egykoron. Csak a "Szeressük" szó volt kivehető. A lány elmosolyodott. Kiment az éppen ébredező fiúhoz.
- Nem tudod, mitől fekete a hátam? - kérdezte tetetett szemrehányással.
- Tegnap verset írtam rá.

A lány csendesen szuszogott az ágyon, már aludt. A fiú szemére azonban nem jött álom. Nézte szerelme csupasz hátát, mely fel-alá hullámzott minden levegővételnél. Csak az az egy szem gyertya pislákolt, amit még együtt gyújtottak meg. Nem akarta abbahagyni a lángolást. Ebben a lágyan ingadozó fényben gyönyörködött a leányban, és túláradó szeretet öntötte el a szívét. Sose volt a szavak embere, nem tudta megfogalmazni, hogy mit érez, de akkor rímek, szerelmes szavak jutottak eszébe. Nem akarta, hogy elvesszenek mondatok. Azonban nem volt kéznél se írószerszám, se papír. Csak a kedvese szemceruzája hevert az éjjeli szekrényen. Felvette és lepattintotta a kupakot, majd óvatosan írni kezdett. A lány meztelen hátára rótta fel versét, a gondolatokat, melyeket a szívében érzett:
"Minden, amit gondolok,
Minden, amit érzek,
Úgy nyer értelmet,
Ha szemeidbe nézek.
Téged látlak nappal,
Téged látlak éjjel,
Szeressük hát egymást,
Forró szenvedéllyel."

A betűk szerelmesen kanyarodtak egymásba, dőlt vonalaik szinte simogatták a lány bőrét. A fiú elégedetten nézte művét, majd hamarosan elnyomta az álom.

- Kár, hogy nem tudom mit írtál. Kár, hogy elveszett.
A fiú megsimogatta Szerelmét.
- Azok csak szavak, a mögötte lévő érzések nem múltak el.

Vágyutazás

A falat kaparom kínomban, 

Mert nem vagy itt velem 

Vágyaim szorítnak bitóra, 

Mert nem simít két kezed. 

Mért-e tűz bensőmben, 

Mi az, mi kell nekem? 

Mért ég-e láng esőben, 

Izzóan énbennem? 

Nem oltja semmi szomját a vágynak, 

Nem szabhat semmi a testnek gátat, 

Nem fordíthatsz többet hátat, 

Mert akárhol vagy, megtalállak!

Hétfő esti séta

Kigyúltak a fények,
Ez az este szép lesz.
Most már, hogy velem vagy,
Semmitől sem félek.
Szemeid tüzébe
Hogyha belenézek,
Még mindig remélek.
Ha végképp elégek,
A sok is kevés lesz,
Aurádba lépek,
S végképp megbékélek.

Égfestő

Csillagokat rajzolnék az égre,
Arany ujjam tíz hegyével.
Egy pötty ide, egy barátnak,
Egy pont oda, jóanyámnak,
Festenék tejutat tesóknak,
Göncöl-szekeret hintónak.
Húznék vonalat üstökösnek,
Megalkotnám a nyári eget.

Hálavers

Ajándékot kaptam és nem viszonoztam,
Egy baráti szálat széjjelszakítottam.
Megbántam a tettem százszor és ezerszer,
Hálámat szeretném kifejezni versben:

Köszönöm szépen a vidám perceket,
Mindig segítő baráti kezedet,
Hálával tartozok a támogatásért,
S mi örömöt adtál, a sok ezer másért!

Köszönöm, hogy a barátod lehettem,
Megtanítottál, milyen az igaz szeretet,
Elfogadtál engem és hittél is bennem,
Nem kellett az úton egyedül mennem.

Jó barátnő voltál, nem érdemeltelek,
Mégis tőled kaptam jobb életemet,
Köszönöm még egyszer, hogy velem voltál végig,
Áldott legyen léted még száz meg száz évig!

Beszélgetés a bennem élő Színésznővel

Üdvözlöm Művésznő!

Helyet foglalok a Duna parti padon. Nemrég még az eső esett. Ő csinos, kockás mintás pokróccal készült. Leterítette a nyirkos fára és azon foglalt helyet. Nekem az épp felszáradó rész maradt. Kicsit hideg. A szellő belekap a hölgy barna hajába. Láthatóan élvezi. Én fázok tőle, összébb húzom a kabátomat. Egy pillanatra elmélázok... Vajon, most is játszik?

Az Élet című sorozat ünnepelt sztárja. Hogyan éli meg ezt a szériát? 

Egészen fiatalon, pályafutásom kezdetén kaptam a felkérést, hogy játsszak. Bizonytalan időre szerződtem, de gyorsan megszeretem, mert általában jól kijövök a Rendezővel és a kollégáim nagy többsége is remek ember. Persze, akadnak olykor-olykor összezördülések, de alapvetően jó kapcsolatom van a velem dolgozókkal. Egyszer majdnem kiszálltam a sorozatból. Volt egy csúnya veszekedésünk a Rendezővel, később rájöttem, hogy én voltam túl makacs és öntörvényű, mégis Ő jött oda megvigasztalni. Én ezért lehetek ünnepelt sztár, mert mögöttem egy csodálatos, bölcs Direktor és a csapata áll. Ő az, aki terelgeti az utamat már a legelső évadtól kezdve. Úgyhogy megígértem neki, hogy többet meg se kísérlem itt hagyni az Ő remek sorozatát. Addig játszok benne, amíg egyszer majd ki nem rúg.

Ilyen elfoglalt színésznőnek, mint Ön, nem sok magánélete lehet. Mégis szabad hallanunk arról, hogy mivel tölti az idejét, ha nem szerepel éppen?

A kamerák előtt zajlik az életem, nincs egy szabad percem sem, ami ne a filmezésről szólna. Bár azt elárulhatom, hogy egy Operatőr fiú szép szeme a legfőbb kamera, melynek reflektorfényében létezek. Vele is a Rendezőm hozott össze. 

Remek színésznőnek ismerem Önt. Mi a titka?

A folyamatos játszás és, hogy igyekszek mindig megújítani önmagam. Nem szeretem, ha rám húznak egy szerepet, így sokfélét igyekszek magamból adni. 

Ön szerint az jó a nézőnek, ha mindig újat tapasztal Önből, vagy jobb szeretnének egy általánosat?

Azt tapasztalom, hogy rengeteg olyan színész van, aki nem szeret kilépni a megszokott szerepéből. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen ha egy barátságos, szeretni való karaktert jól játszik, azt szívesen nézik az emberek. Sőt csodálják is. Sajnos azonban akad számos olyan kollégám is, akik egy visszataszító arculat vonzásában él. Csak olyan filmekre kérik fel őket, melyben gonoszat, ellenséget kell alakítaniuk. Már képtelenek másra. Általában a nézők élete is egyhangú, akár unalmas is. Így, amikor rákapcsolnak az Életet sugárzó csatornára, szeretik, ha meglepetések érik őket. Nos, ilyenekkel tudok szolgálni. 

Mi a helyzet akkor, ha valaki egy kezdeti pozitív szerep után egy negatívat lát Önből?

Ez egy ilyen sorozat. Majd még nagyobb lesz a meglepetése akkor, ha ezek után lát egy hirtelen váltást a jó felé. Nemrég játszottam egy bukott nő szerepét. Talán elárulhatom, hogy a következő részben megdöbbentő feltámadást fogok prezentálni. 

Kérem, meséljen az eddig játszott szerepeiről!

Hmmm.... Voltam én már annyi minden. Koldus és királylány, szerelmes tinilány, megfontolt, dolgozó nő. Játszottam feministát is és olyan nőt is, aki élvezi, ha egy férfi uralkodik rajta. Szerepeltem gonoszként, lázadóként, vásott kölyökként. Voltam balerina, kecses salsatáncos, játszhattam romantikus jelenetben, pszichodrámában, szociodrámában, volt részem rengeteg vígjátékban. Lehettem kalandor, bohóc, harcos amazon, a végzet asszonya, játszhattam nyuszilányt, kurvát, szeretőt. A felsorolás a teljesség igénye nélkül történt, hisz sok eljátszott szerepre már nem is emlékszek.

Nálam egy-egy karakterrel bensőséges viszony alakul ki. Én beleadom azt, ami összességében bennem van, az eljátszott jellem pedig hozzátesz ahhoz, ami én vagyok. Így építgetjük egymást én és a szerepeim. 

Mit szeretne leginkább előadni jelenleg?

Még rengeteg karakter bőrébe nem bújhattam bele, de remélem, hogy alkalmam lesz még sok mindent kipróbálni. Amire most legjobban vágyok, a feleség szerepe. Talán már benne van a forgatókönyvben.

Kívánok még sok-sok remek alakítást és, hogy a 2014-es évadban új arcát mutathassa meg nekünk!

Főnix

Ültem a földön, porba hullva. Nyeltem a könnyeim. A sós cseppek marták az arcomat, belefolytak ajkaim közé, ahonnan mély, fájdalmas sóhajtások törtek fel.

Fejemben cikáztak a gondolatok, a miértek, a szívemet kételyek fürösztötték.

Behunytam a szemem. Próbáltam elpihenni a puha sötétségben, de ehelyett világosság töltött el.

Egy Főnix madár szállt fel, tűzvörös teste lángolt. Először csak a szememmel láttam, majd ráömlött a szívemre. Beköltözött, felmelegített, szárnyakat adott.

"A modern kultúrában és irodalomban főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés jelképe. Egyes legendák szerint a főnixmadár sebei maguktól begyógyulnak, ezért a madár gyakorlatilag elpusztíthatatlan. A főnix a tűz és az istenségek szimbóluma is." - jutott eszembe, amit nem olyan rég olvastam a neten.

Átváltoztam én is. Felkeltem a földről, lemostam arcomról a könnyeket. Igen, bármikor képes vagyok újjászületni! Egy Főnix madár szárnyalásának nem lehet véget vetni.

Sújtson le fájdalom, bántsanak az emberek, legyen igazságtalan az élet, egy Főnix madár mindig, újra, örökké felröppen a porból!

Találkozások

Igen, a tudomány alapján tudjuk, hogy a Föld mért nem hullik darabjaira, mi tartja össze.

Meg nekem is van egy elméletem. Szerintem egy hatalmas háló fogja egybe, ami olyan rendezetlen, hogyha látnánk, talán nem is hinnénk, hogy ilyen létezik.

A háló pedig vékony, fényes szálakból áll, pókhálóvékonyságú. Ezek kötik össze a lelki társakat. Bár gyöngének tűnnek, mégis hatalmas erővel bírnak. Igazából kötelek és húznak lassan, finoman a másik ember felé, egy lelki társ irányába.

Mindig megtaláljuk azt, akinél ott a másik vég. Ilyenkor kerül egy masni a szálra, és mi mosolygunk...

...mert mindig jó egy lelki társra bukkanni!

Légy a sírom!

Ne földbe temess!
Ó földi lény! Kérlek!
Lelkemnek szívedben adj helyet!
S mikor tested elmúlik végleg,
Akkor köszönetet mondok néked.
 

Ébresztgető

Madárkacsicsergést hallgatok,
Kitárom feléjük ablakom.
Tovább ma mért nem alhatok?
Kezdődnek újabb nappalok.

Ágyunkon elnyúlva hasalok,
Figyelem izmos-szép alkarod,
Békésen nyugszik a paplanon,
Csókokkal halmozni akarom.

Jó reggelt kedves angyalom,
Üdvözlégy e fényes hajnalon!
A pázsit még lágyan harmatos,
Napfényben úsznak a havasok.

Friss csókod íze oly zamatos,
Mint nektártól édes almabor.
Zuhanytól felüdült alkatod,
Illata csodásan balzsamos.

Kávécsepp ül az ajkamon,
Illatok, ízek, dallamok…
A kávéd már vár az asztalon,
A búcsút még nyújtani akarom…

A szobor

Médea szomorú szemű lány volt. Nem igazán tudott beilleszkedni az ókori görög társadalomba. Nehezen viselte, hogy szabad művészi szellemét nem gyakorolhatja. Fájt neki, hogy ami számára a legkedvesebb dolog volt, nem űzheti. Az apjától tanult szobrászat iránti szenvedélyét mindenki rossz szemmel nézte. Eleve férfias alkatnak született, erős tagokkal, határozott vonásokkal. Gyermekkorában az édesapja mellett játszott és kíváncsi kislányként elleste a vésőfogást, a faragást. Látta az idős férfin, hogy milyen átszellemülten alkot. Már apró emberként is erre az állapotra vágyott. Később azonban befogták a női munkákba és elzárták a szeretett műhelytől. Belésulykolták, hogy az a dolga, hogy rendes asszony legyen belőle és férjhez menjen. Hiszen nem is lehet más jövője. Így lehet boldog. Médea után azonban nem kapkodtak a férfiak. Nem volt igazán szép, a többi értékét pedig nem méltatták túl sokra. Így a lány vénlánysorba került. Igaz, még csak 21 éves volt, de abban az időben, akit nem vettek el 16 éves kortól 18 éves korig, már le is mondhatott az asszonyi szerepről. Médea azonban nem igen bánta, de mégis... Vágyott a szerelemre, a boldogságra, még a házasságra is, bár mindig is valódi érzelmek alapján szeretett volna társat maga mellé. Miután már az anyja is elsiratta lánya ifjúkorát, lemondott arról, hogy kiházasítsa. Médea ekkor lélegzett fel. Szabadidejében birtokba vette apja szerszámait és saját kedvtelésére vázát, ékszert, dísztárgyakat faragott. Ezzel megbékélt a család, hisz legalább pénzt keresett a műveivel. Az élettelen anyagba áldozta azt a szeretetet, törődést, amit egy másik embernek, egy férfinak, egy társnak szánt.

Egy napon megállt egy hatalmas kőtömb előtt, és már azon gondolkozott, hogy mekkora részekre darabolja, miként tudja legjobban kihasználni a márványkolosszust. Behunyta a szemét és elemi erővel tört rá a vágy, hogy végre valami nagyot alkosson. Megalkossa azt, amire igazán vágyott. Kezébe vette a vésőt, a kalapácsot és ösztöneitől vezérelve megtette az első ütést. Először egy gömbölyű fejforma jelent meg, mely egészséges, értelmes agyat rejthetett. Az alak haját félhosszúra formálta, rendezett volt, élő embernél puha és selymes lett volna. Aztán megállt. Szemlélte a félkész darabot. Már-már megtorpant, mert az arcát nem tudta elképzelni. Aztán mégis folytatta. Kialakította az alak nyakát. Szép vonalú, erős, egy szeretnivaló erecske dudorodott ki íve mentén, ádámcsutkája pedig méltón pihent e testrészén. Eztán készítette nagy gonddal a formás, izmos vállakat és karokat. Esztétikus hullámvonal jelezte az erőtől duzzadó, gömbölyű vállak alatt a kar további részét. Végül hosszú, férfias ujjak zárták a kompozíciót. Belelkesülve állt neki a törzs kifaragásának. A mellkasa enyhén domborodott, míg alatta a hasa lapos volt, szegycsontját finom kis mélyedéssel jelezte. Ennek mentén futott le az a vonal, mely megadta lefelé keskenyedő alakjának fő ívét. A széles felsőtestet, keskeny csípő követte. Majd tökéletesre csiszolta a hát sima formáját. Ekkor megint megtorpant. Még életében nem látott férfit meztelenül. Igaz képzelt már el. Erotikus álmaiban meg-megjelent egy test. Ellenben a hímvessző ábrázolásának gondolata pírral öntötte el. Behunyta a szemét és képzelődni kezdett. Próbálta érezni, ahogy szinte a kezében fogja a legférfiasabb testrészt. Mekkora, milyen... Ennek hatására véste tovább a kőtömböt. Megalkotta a legszebb péniszt. Olyat, ami a valóságban talán nincs is, csak egy nő képzeletében. Aztán továbbfaragott. Hosszú, inas combokat, kőkeményeket, majd erőteljes, robusztus vádlit és végül a lábfejeket, egyenletesen kisebb majd nagyobb lábujjakkal. A mű tökéletes volt. Már csak az arca hiányzott. Médea félt. Félt, hogyha a legemberibb részét is kifaragja, beleszeret a szoborba. Mégis muszájt érzett. Magas homlokára hősies heget vésett. Ez alá kopácsolta ki a barátságos szemek gödrét. Képzeletében tudta, a tekintete meleg, a szeme színe barna. Lágyítva a márvány erőteljes fehérét, hidegségét, gondosan művelte ki a hosszú, göndörödő, szinte már lányosan szép szempillákat. Markáns, széles orrot álmodott a Férfinak, és sima vonalú, kemény, mégis mosolygós ajkakat. Tudta, ha élne puhák lennének, csókra édesek. Határozott arcélt tervezett, de oly szeretettel simítgatta, hogy a vonásai egészen meglágyultak. Még a szögletes állat is egészen barátságossá tette, hogy addig cirógatta-csiszolgatta, míg gömbölydeddé kerekedett két széle. Füleit műgonddal faragta ki, puhán porcos érzékszerv lett volna egy valóságos emberen. Az utolsó tökéletesítések pár nevetőrác felvésése, a szem köré, a száj köré. Ekkor vége lett az euforikus állapotnak, az alkotás szentségéből  kizuhant és racionális szemmel tekintett művére.

- Szakmailag tökéletes. - állapította meg önmagának mormogva. - Mint férfi... tökéletes... lenne. - gondolkozott tovább. - Lenne... lenne... Mért csak lenne!? Mért nincs itt? Mért nem adott nekem egy ilyet az ég!? Mért kell egyedül élnem? Ó, bár ne alkottalak volna meg, te átok! Sose lehetsz az enyém. Soha! - dühös volt, sós könnyeit nyelte fájdalmas magányában, boldogtalanságában. Remegett a keze, a kezében a véső. Hirtelen felindulásában marokba szorította az eszközt és élesen beledöfött a szobor képzelt oldalbordái közé. Majd kiszaladt könnyáztatta arccal és futott, futott, ki akart futni a világból is.

***

Melinda szomorú szemű lány volt. Nem igazán tudott beilleszkedni a XXI. század világába. Szerette a romantikus dolgokat, álmodozott, senki nem viselte el a furcsaságait, az érzékeny lelkét. Magányos volt. Távol állt az őt körülvevőktől, amit igazán szeretett. Például sétálni. Kedvenc helye a szoborpark volt. Egy vadregényes zöld éden, ahol vadrózsa nőtt, a borostyán felfutott a szobrok talpazatára, élénk színű moha fedte az ősöreg fák törzsét. A kifaragott alakokat szinte már ismerte. Eleinte egy művészbázisnak indult, valami modern dolognak, ahová a műkedvelő emberek eljárnak megcsodálni a régi alkotók gyöngyszemeit. Aztán hanyatlott az érdeklődés, már-már szinte mindig egyedül járkált a kavicsos ösvényeken. Senki emberfiával nem találkozott.

Így kezdődött azon a korai tavaszi napon, amikor újra kisétált a parkba. Aznap lett 21 éves és fájva gondolt arra, hogy ennyi idő alatt még egyetlen fiú sem udvarolt neki. Pedig nem volt csúnya lány, bár stílusa nem a kor divatjához alkalmazkodott. A hosszas bolyongás során magában kesergett, mikor megpillantott egy új, ismeretlen szobrot. Egy meztelen férfit ábrázolt, de olyan tökéleteset, amilyet még életében nem látott. Melinda nem ijedt meg a szürreális dolgoktól, úgy érezte, menten beleszeretett az alakba. Felnézett rá, szinte kereste a tekintetét, melyet a hosszú pillák alatt sejtett. Megérintette a kezét, megsimította a csodálatos vállakat. Még a teste is beleborzongott a látványba. Fellobbanó szenvedéllyel kívánta, hogy életre keljen a szobor.

Másnap egyenesen odament a márvány remekműhöz és leült a lábához. Nézte egy darabig, álmodozott róla, majd egészen halkan megszólalt.
- Szia! Melinda vagyok. Eléggé magányosnak érzem magamat. Tudod, általában kirekesztenek a társaságból, nincsenek barátaim. Na mindegy, nem szeretnék keseregni. Örülnék, ha te tudnál mesélni magadról. Azt hiszem, jó beszélgetőtárs lennél. Elmondhatnám, mi nyomja a lelkemet, te pedig meghallgatnál, megvigasztalnál. - már teljes hangerővel beszélt a szobor felé, majd magának felelt elmélázva: - De hiszen ezt most is megtehetem. - És újra felnézett a férfira. - Képzeld, ma remekül sikerült egy kiselőadásom. Még egyik-másik csoporttársamnak is tetszett, a tanár pedig imádta. Viszont, kinevettek, mikor elbotlottam a küszöbnél. Pedig szerintem valaki direkt lökött meg. Á mindegy, gondolom nem érdekel téged.
Melinda felállt. Ekkor vette észre a csúnya, nem odaillő "sebet" a sima márványtesten. Végighúzta az ujját a vágáson és szeretettel a hangában suttogta.
- Annyira szívesen meggyógyítanám.

Ez így ment napokon-heteken keresztül. Melinda mesélt a szobornak, álmodozott a barátságukról, a szerelmükről, az életükről. Mesélt arról, milyen lenne, ha élne, mit láthatna, mit érezhetne...  Neki ez volt az egyetlen boldogsága. Odabent úgy érezte, mintha ez a márvány férfi lenne a másik fele. Bár lassan, idővel kezdett túlságosan irracionálissá válni ez az érzés.

***

Aznap éjszaka egy férfival álmodott, akinek vérzett az oldala. Mikor odament hozzá, látta, hogy egy vágott sebből csurog alá a ragadós folyadék. A szépséges férfiarc szenvedést tükrözött, de nem mondta, ki hogy fáj. Türelmesen tűrte, ahogy a lány körbenyalogatja a sebet (víz nem lévén a közelben), majd leszakítja a trikója alját (kötszer nem lévén a közelben) és óvatosan körbetekeri. Majd felsegíti és reátámaszkodva, elindulnak segítségért.

Melinda izzadtan ébredt fel reggel. A fájdalom, a szeretet és a csalódottság egyszerre öntötte el a szívét. Első gondolata a szobor volt. Szinte a pizsamájára kapkodta fel a ruháit és eszelős iramban futott a parkig, egyenesen a márvány Férfihoz. Illetve futott volna... Mert az alaknak hűlt helyét találta. Zokogva borult le a komor kőre, amin addig állt az alak. Sírása betöltötte az erdőt, könnyei patakokban csorogtak alá a repedések között.
- Pedig úgy szerettelek. - hüppögte.

- Itt vagyok. - hallatszott egészen közelről egy hang, mire Melinda felemelte a fejét. A bokorban pedig ott guggolt az életre kelt szobor. - Szerettél. A szeretetedtől élek.

***

Sok-sok évvel később Melinda is férje, szívszerelme, barátja után költözött a Mennyei Országba. Lelkét kilehelve, valami meglepett... Két lélek szállt fel belőle. Médeáé és az Övé.

Jó találkozni másokkal!

Egy éve írhattam ezt a szösszenetet, de ma újra aktuálisnak érzem.

Textilüzletet kellett keresnem.
"Na jó, de ez a város hatalmas, mégis merre induljak? De jó lenne, ha volna egy okos telefonom, benne egy kereső. Csak beírom, hogy mit keresek, listázza a találatokat és elvezet oda." - ez volt az első gondolatom. Aztán gyorsan lemondtam róla.

Eddig is megvoltam nélküle. Majd megkérdezek egy-egy járókelőt. Sokkal érdekesebb kapcsolatban lenni a külvilággal, mint egy élettelen mobillal.

Leszálltam a villamosról, sétáltam erre, sétáltam arra, majd megkérdeztem egy nénit. Jó volt megszólítani, jó volt hallgatni a hangját, jó volt rámosolyogni a kisfiúra, akit babakocsiban tolt, jó volt látni a mozdulatot, amivel odanyújtotta a gyereknek a cumisüveget, jó volt köszönetet mondani a segítségért.

Jó találkozni másokkal!

Ma már van okostelefonom, mégis minden nap jóleső érzéssel fog el, ha valaki hozzám szól ismeretlenül, udvariasan előre enged, elbeszélget velem, érdeklődik, kérdez. Ekkor új erőt adnak a továbbmenetelhez. Köszönöm!

Fájdalmas életkép

Mindenkinek vannak álmai, és lehetnek víziói:

"Másztam felfelé a meredek dombon.

Éreztem a fájdalmat a szívemben, ahogy mar, emészt, sebet vés belé.
Eleinte csak kis erecskeként csordogált lefelé a vér, majd patakká nőtte ki magát, végül már áradt, ömlött...
A ragadós vérben másztam felfelé, mindenem tocsogott a piros életlétől, miközben belülről fogytam, apadtam, egyre csak gyengültem.
A küzdés, az életben maradási ösztön vitt fölfelé, de a véráramlat ereje vissza-visszatolt.

Végül elsodort a saját vérem tengere, megfojtott, maga alá temetett."

Csak vízió - nyugtattam maga, mégis rövid ideig olyan élethűnek tűnt...

...ilyen ereje van a fájdalomnak, a szeretetlenségnek, a haragnak és a maró gyűlöletnek.

21 köszönöm

Már nem emlékszem a Nők Lapja melyik számában olvastam arról, hogy a hála megfogalmazása, kimondása, leírása milyen gyógyítóan hathat a lélekre. Tényleg, ezt én is tapasztaltam, tapasztalom. Mind a mindennapokban kimondott köszönömök, mint a hosszan megfogalmazott hálaimák aranyba öltöztetik a lelkemet. Bár ezt az összefoglalást a 21 születésnapomon írtam, úgy érzem Újév alkalmából nem baj, ha megerősítem.

Köszönöm Istenem az elmúlt 21 évet.

Köszönöm Édesanyámat, aki megszült és Édesapámat, aki nélkül nem lehettem volna. Hálás vagyok nekik, amiért felneveltek, embert faragtak belőlem.

Köszönöm a Testvéreimet, akikkel együtt nőhettem fel és igazi testvérekként szerethetjük egymást.

Köszönöm neked a Barátaimat. Megtanítottál rá, hogy nem sok kell belőlük, hanem igaziak. Ezt is megadtad nekem.

Köszönöm a Szerelmemet. Hálás vagyok, hogy ajándékul adtad Őt nekem.

Köszönöm a tágabb családomat, a Nagyszülőket, Keresztszülőket, Rokonokat. Jó, hogy ismerhetem őket. Büszkeséggel tölt el, hogy közéjük tartozok, és látom mindennapos fáradozásaikat, melyben mégis megmaradnak igaz, magyar embernek. Igazi példaképek számomra.

Köszönöm Istenem, hogy ide születtem. Szeretem ezt az országot, és hálás vagyok azért, hogy itt élhetek.

Köszönöm Terényt, ezt a mesebeli falut, ahol télen olyan, mintha cukormáz borítaná a mézeskalácsházakat, és az embereket érdekli a másik ember.

Uram, köszönöm a valóra vált álmokat. Kegyelmedből sokat lehetett részem.

Köszönöm a hitemet, azt, hogy nem engedted el a kezemet, mindig utánam nyúltál és megtartottál szerető melegedben.

Emellett szárnyakat adtál, hagytál repülni és engedted, hogy olykor porba hulljak. Köszönöm a bukásokat, a csalódásokat, melyekkel formáltál engem.

Köszönöm, hogy tanítottál, nap mint nap adtál... tudást, csodákat, tapasztalásokat.

Uram, köszönöm a képességeimet, a tehetséget, a kitartást. Mindazt, amivel felruháztál életem elején és amivel útnak indítottál.

Köszönöm neked azokat az embereket, találkozásokat, akikért/amikért örökké hálás leszek. Akár egy tanár, aki megszerettette a tantárgyát, akár egy elektrotechnikai értékesítő, aki készségesen válaszolgatott sok kíváncsi kérdésemre...

Köszönöm Istenem a könyveket. A mögöttük lévő írókat, költőket, akik tudásukat, tapasztalataikat, az életüket szőtték bele műveikbe. Hálás vagyok az olvasás élményéért.

Köszönöm azt, hogy egészséges vagyok és nem kellett még megtapasztalnom, milyen igazán betegnek lenni.

Köszönöm neked, hogy lehetőségeket adtál világot látni, utazni, országokat, népeket, kultúrákat megismerni.

Köszönöm Uram a mindennapi csodákat és a szemet, a szívet, melyekkel képes vagyok befogadni ezeket.

Köszönöm, hogy minden nap adtál hajlékot, ruhát, ételt és italt. Erőssé tettél, hogy tudjak szűkölködni is, ha kell, de mindig felhúztál a mélyből.

Köszönöm Istenem, hogy mosolyogni tudok és "köszönöm"-öt írni, hogy hálával töltöd teli a szívem.

Huszonegyedjére pedig köszönöm azt a remek születésnapi bulit, amivel megajándékoztál.

Ámen.

Ui.: Mennyei Atyám, kérlek téged azért, hogy más is észrevegye mennyi mindenért lehet hálás és ki is tudja ezt mondani másoknak, neked.

Szilveszter

Egyszer azt mondtam: "A fénykép az a megfagyasztott pillanat."
Mégsem volt igazam.  Az érzést nem lehet megörökíteni. Azt érezni kell, töltődni belőle, átélni.

Az éjszaka, ki tudja már éjfél előtt volt-e vagy után, idén volt-e már vagy még tavaly... Táncoltunk. Ő ölelt, én öleltem. Ringatóztunk a dallamra. Akkor azt éreztem, hogy megállítanám az időt, annyira tökéletes a pillanat. Kerek volt. Bearanyozta az óévet és reményt adott az új évre.

Remélem a Kedves Olvasóimnak is csodálatos Szilveszterük volt és ezúton Boldog Újévet Kívánok!

Üdv, Honey*

Karácsony Erdélyben

Az Ünnepi pillanatok sorozatot ezennel ezzel a karácsonyi szösszenettel zárnám:

Egyik télen Erdélybe utaztam, egy eldugott kis faluba. Épp, így Karácsony környéke lehetett. Hatalmas hó, minden hófehér, mínusz 28 fok.

Valamelyik délután vendéglátómmal fölsétáltunk a hegyoldalban álló templomhoz. Beléptünk, s olyan hideg volt, hogy szinte a lehelet is megfagyott. Ahogy ott nézelődtünk, előlép a sekrestyéből a harangozó néni. Tett-vett, velünk nem is törődött. Hitetlenkedve léptem oda hozzá és kérdeztem meg:
- Ma, volt itt mise?
- Ó, aranyos, persze, hogy volt. – felelte foghíjas mosollyal.
- Hát ilyen hidegben, mégis hogy-hogy? – ámultam továbbra is, de a néni egyszerű felelete mindent megmagyarázó volt:
- Tudja, kedveském, ilyenkor közelebb ülünk egymáshoz.

Jó lenne, ha erről szólna a Karácsony. Üljünk egymáshoz közelebb, nem csak fizikailag, hanem lélekben is.

ÁLDOTT SZÉP KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!

Gyerekszáj 1.

Óvodai gyakorlatom utolsó napját töltöttem, és már előre sajnáltam, hogy búcsúzni kell.
Én: Tudjátok mit!? Beteszlek titeket a zsebembe, és magammal viszlek mindannyiótokat.
Ők: Oké! Jó! Hurrá!
Én: Nem fogtok hiányozni anyukátoknak?
Ők bizonytalanul: Hát, de...
Valamelyikőjüknek felcsillan a szeme: Akkor tedd be anyát is a zsebedbe!
Többiek: Meg apát! Meg tesót! Meg a Mimi kutyát!
Én: Hát vajon befértek ennyien a zsebembe? Vagy mi legyen?
Egyik kislánynak rövid ideig kattog az agya, majd felderül az arca: Veszünk neked egy óriási nagy nadrágot, amiben mind beleférünk!
:)))