JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. október 10., csütörtök

Blogajánló#1 - Ha a helyén van a szíved

A mai napon meghoztam az első ajánlót. Reni Sunshine blogját járom körbe az én szememmel. Ő volt az egyik nyertese a Csöpp kis csodám pályázatnak.

Az új verseny pedig már megtalálható az oldalon. Kérlek, írjatok rá! :)

Akkor kezdem Renivel és a Ha a helyén van a szíved c. bloggal:

A blog eléggé új, Reni eddig másik oldalon publikált. Így itt még kevés mű kapott helyet, ennek ellenére annál tartalmasabbak a versek, írások. Mindig is nagyra értékeltem azokat, akik a versírás mellett maradtak. Emellett szeretem azt, aki vállalja önmagát, a stílusát, az egyéniségét és mer egyedit alkotni. Reninek megvan hozzá a tehetsége, ami már most látszik. Még kiforratlan a technikája, de ez is szép benne, hogy még benne van a kamaszos impulzivitás. Laikus szemmel, néhol belejavítanék a rímekbe, de tudom, hogy vannak olyan szókapcsolatok, amiktől nem akar az ember megválni még az összecsengés miatt sem. Ezeket lehet fejleszteni, de mivel elsősorban önmagunknak írunk, az a fontos, hogy nekünk tetsszen, a lelki  igényeinket kielégítsük. Mindez eléggé belsőséges dolog és kell hozzá bátorság, hogy valaki közszemlére tegye a benső kincseit. Köszönjük Reni, hogy Te megtetted! :)

Amit még köszönök: hogy írtál a pályázatra és az eddigi kommentjeidet, díjakat a blogomon
Ami nagyon tetszik: a blog címe

Zuzu herceg blogjának ajánlója nemsokára szintén felkerül. Ezen kívül hamarosan újdonságokkal várom az olvasóimat! ;)

Puszi, Honey*

2013. október 6., vasárnap

2. Pályázat - Megadottra egyedit

Sziasztok!

Itt az újabb pályázat.

Feladat: Több novellaversenyt írtak már ki, amelyre megadott szavak, szempontok alapján kellett írni. Mivel több mindenből lehetett választani, mindenki ahhoz nyúlt, ami legjobban illett hozzá. Így aztán elég változatos művek születtek. Egy kicsit ehhez hasonló a mostani pályázat, de mégis más. Mindenhez csak egy szó lesz meghatározva.

Helyszín: ketrec
Időszak: hajnal
Tárgy: kaleidoszkóp

A többi rátok van bízva. Már alig várom, hogy olvashassam a beérkezett műveket!

Határidő: 2013. október 19. (szombat, éjfélig) - ez két hét alkotási idő
Terjedelem: egy Word-beli oldalnál ne legyen több!
Díj: A győztes pályázatot megjelenítem a blogomon, ezen kívül, ha blogger, írok ajánlót a blogjáról vagy véleményezem egy novelláját. Ha nem blogger akkor véleményezem a nyertes művet és még egy művét.

A műveket a fayhanna444@gmail.com - ra küldjétek és kérlek titeket, hogy másoljátok be az üzenet mezőbe, tehát NE csatolt dokumentumként jelenjen meg!

Jó alkotást kívánok!

A többi rátok van bízva. Már alig várom, hogy olvashassam a beérkezett műveket!

2013. október 5., szombat

Az első verseny nyertesei

Sziasztok!

Lezárult az első pályázat. Nagyon örültem a két beérkezett műnek. Mindkettő tetszett, így nincsenek helyezettek, hanem mindkettőt megjelenítem. Köszönöm a részvételt! :)

Búcsú - Reni Sunshine novellája

Az egyik legjobb barátnőmmel minden nap találkoztunk. Egészen pici korunk óta ismertük egymást. Az idő során, egy ritka fajta baráti kötődést (avagy szinte testvéri kötődést) hoztunk létre. Ritkán volt olyan, hogy ne találkozzunk, vagy ne beszéljük meg az aznapi eseményeket, érdekességeket. Olykor az erdőben szaladgáltunk, mint a gyerekek, az esőben sétáltunk, máskor a naplementét néztük, az őszi avarban ülve beszélgettünk, vagy éppen a feljövő telihold mágikusságát figyeltük. Általa érettem meg, az igaz barátság fogalmát és fontosságát. Nem tudom kifejezni szóval, mennyit jelent számomra.
Ha segítségre volt szükségem, segített, ha tanácsra volt szükségem, mindig mellettem volt. És én is igyekeztem igazi barátnő lenni számára. Nem tudnám egy könyvben leírni, az együtt töltött csodálatos időt. Mellette minden perc, fontos volt, minden szó, varázslatos, minden cselekedet, örömszerzés. Mellette éreztem azt, hogy az embernek nemcsak a családra, az álmokra, és vágyakra van szüksége, hanem egy őszinte emberre, egy igaz barátra, aki mellett mer önmaga lenni, aki mellett boldognak érezheti magát.
És eljött a nap, a búcsúzás napja, mikor a barátnőm egy nagy költözés előtt állt: ás iskola, más város, egy teljesen idegen világ előtt. Próbáltuk megérteni mindketten, hogy ezennel útjaink elválnak, és, hogy ezután már sok minden nem lesz a régi.
Búcsúzóul hosszasan megöleltük egymást, s nekem majdnem könnyekbe borult a szemem.
Szívem szerint sosem engedtem volna el a szorításomból, de tudtam, hogy ez az amire vágyik, így el kell őt engednem, bármennyire is fáj nekem. Búcsúzóul ezt mondta: "Szeretlek", mire ezt feleltem: "Tudom. Én is téged. Nagyon". "Légy jó!"- monda. Bólintottam, majd elengedtem a kezét, és hagytam menni. Ez volt az egyik legrosszabb érzés, amit valaha éreztem. Elengedni azt a személyt, akiben mindig megbíztam, és aki igazán szeretett. Hiába tudtam, hogy még fogunk találkozni, és, hogy ez nem egy örök búcsú, mégis, mikor elment, magával vitt egy darabot a szívemből.

Ne aggódj! - Zuzu herceg novellája

A Duna-parti homokon guggoltam, karommal átölelve a térdemet. Néztem a nyugodtan hullámzó vizet, ahogy halkan neki-neki csapódik a partnak. A távolban felhangzott a komp dudája jelezve, hogy kikötött. A folyó túloldalán vidám fiatalok eveztek egy hosszú csónakban. Gondolataim mégis a mellettem guggoló körül forogtak. Elnéztem, ahogy a kezébe veszi a kagylókat és a kavicsokat, megforgatja az ujjai között, majd mikor talál egy laposabb követ, megpróbált kacsázni. Nem mindig sikerült, de őt ez nem kedvetlenítette el.
Figyelmemet visszafordítottam a Dunára. Idő közben a hullámzás felerősödött és a cipőm orrát kezdte nyaldosni a víz. Azonban néhány pillanat múlva már eredeti medrében folyt tovább. A mutató ujjamat a víz felszínéhez érintettem és megzavartam az amúgy sem nyugodt tükröt, majd kezem még beljebb hatolt a folyékony anyagon és végül elérte a fenekét. Már ettől a kis mozdulattól apró porszemcsék szálltak fel és keveredtek el a vízben. Megvártam míg lenyugszik és akkor ujjammal körkörös mozdulatot tettem néhányszor.
Elképzeltem, hogy minden egyes aggodalmam egy-egy homokeszem, amely most bennem is kavarog. Az ott, ami most megcsillant a napfényben a nagyapámé. Már nagyon beteg és ki tudja, hogy mennyi ideje van hátra. Az a másik a szüleimé, akikről sosem tudom, hogy mennyire szeretik egymást. Egy-egy a testvéreimé, akik valahol a világban vannak és megpróbálnak boldogulni. Az egyik azé a barátnőmé, aki nemrég szakított a barátjával és még vigasztalni kell. A másik egy másik barátnőmé, aki nemrég került ki a nagybetűs életbe és még nem tudja merre van a helyes út. Aggódtam érte, mert féltem, hogy rossz társaságba keveredik. Az a porszem pedig, amelyik most tért vissza a folyó fenekére a mellettem guggoló volt. Érte már nem aggódtam, hiszen itt volt mellettem.
Szememmel követtem az egyes porszemeket, ahogy csendben végül megnyugszanak a folyó fenekén. Gondjaim ugyan úgy lenyugodtak bennem és átvette a helyét egy megmagyarázhatatlan helyről érkezett béke. Csak egy pillanatig tartott, de éppen elég volt ahhoz, hogy megértsem, fölösleges állandóan aggódnunk. Elég nekünk a magunk baja, nem kell cipelnünk a másikét is.
Tényleg csak egy pillanat erejéig tudtam erre gondolni, hiszen a következő pillanatban valaki meglökött hátulról, majd kacagva nézte, hogyan zuhanok bele a lassan hömpölygő vízbe.

2013. október 2., szerda

Kagylónyitogató

- Most mire gondolsz? - kérdeztem tőle. Révetegen tekintett ki az ablakon. Nem válaszolt. Szinte tapintható volt gondolatainak rezgése. Éreztem megint bezárul előttem. A gyomrom összeugrott, beszűkült, fájt. Sajnáltam őt, de mérges is voltam. Hogyan segíthetnék, ha nem felel?

Akarattal elfordítottam a tekintetemet az arcáról. A feje melletti polcon megpillantottam egy vízi kincset. Ekkor eszembe ötlött egy verstöredék:
"Mikor tengeren jártam,
Egy kagylót találtam,
Két hófehér szára,
Egymásra volt zárva."

Az után írtam, hogy megtaláltam. Sajnos soha nem sikerült folytatnom. Emlékszem még a pillanatra, amikor megláttam, az örömre, mozdulatra, amivel felemeltem a földről. Tudtam, hogy igazi kincs rejlik benne. Gyermekként hittem benne. Anya szerint egyszerű kagyló volt, nem olyan, amiben igazgyöngy van. Mégis boldogan képzeltem el, ahogy kipattintom az erős héjak börtönét, majd kiemelem az ékszer elemet. Megpróbáltam először, de nem nyílt. Aztán újra, akkor sem jártam sikerrel. Egészen estig tartott a küzdelmem. Édesanyám figyelmeztetett, hogy felesleges, ez nem rejt kincset. Mégsem hittem neki. Addig-addig feszegettem - még a takaróm alatt is -, hogy végül kinyílt. Már vérzett az ujjam vége, de ekkor felderült arccal pillantottam meg a fénylő gömböcskét. Anyának nem volt igaza. Mégis megérte kitartani a vágyam mellett.

Ekkor visszanéztem rá. Még mindig zárkózott volt.
- Olyan vagy, mint egy kagyló. Kincs van benned, valahol mélyen, mégsem hagyod, hogy megkapjalak teljesen. Amikor igazán szükségem lenne a csodára, akkor bezárulsz előttem. Mint az a héjas tengerlakó. - mondtam neki. Aztán csak magamban fejeztem be: "...de én addig nyitogatlak, míg enyém nem leszel, a benned lévő összes igazgyönggyel. Mert megéri türelmesen, halkan csendesen, szemben az árral küzdeni érted. Mert szeretlek. Szeretném, ha a benned rejlő ékességedet te is látnád, én is látnám, más is látná."