Kagylónyitogató

- Most mire gondolsz? - kérdeztem tőle. Révetegen tekintett ki az ablakon. Nem válaszolt. Szinte tapintható volt gondolatainak rezgése. Éreztem megint bezárul előttem. A gyomrom összeugrott, beszűkült, fájt. Sajnáltam őt, de mérges is voltam. Hogyan segíthetnék, ha nem felel?

Akarattal elfordítottam a tekintetemet az arcáról. A feje melletti polcon megpillantottam egy vízi kincset. Ekkor eszembe ötlött egy verstöredék:
"Mikor tengeren jártam,
Egy kagylót találtam,
Két hófehér szára,
Egymásra volt zárva."
Az után írtam, hogy megtaláltam. Sajnos soha nem sikerült folytatnom. Emlékszem még a pillanatra, amikor megláttam, az örömre, mozdulatra, amivel felemeltem a földről. Tudtam, hogy igazi kincs rejlik benne. Gyermekként hittem benne. Anya szerint egyszerű kagyló volt, nem olyan, amiben igazgyöngy van. Mégis boldogan képzeltem el, ahogy kipattintom az erős héjak börtönét, majd kiemelem az ékszer elemet. Megpróbáltam először, de nem nyílt. Aztán újra, akkor sem jártam sikerrel. Egészen estig tartott a küzdelmem. Édesanyám figyelmeztetett, hogy felesleges, ez nem rejt kincset. Mégsem hittem neki. Addig-addig feszegettem - még a takaróm alatt is -, hogy végül kinyílt. Már vérzett az ujjam vége, de ekkor felderült arccal pillantottam meg a fénylő gömböcskét. Anyának nem volt igaza. Mégis megérte kitartani a vágyam mellett.

Ekkor visszanéztem rá. Még mindig zárkózott volt.
- Olyan vagy, mint egy kagyló. Kincs van benned, valahol mélyen, mégsem hagyod, hogy megkapjalak teljesen. Amikor igazán szükségem lenne a csodára, akkor bezárulsz előttem. Mint az a héjas tengerlakó. - mondtam neki. Aztán csak magamban fejeztem be: "...de én addig nyitogatlak, míg enyém nem leszel, a benned lévő összes igazgyönggyel. Mert megéri türelmesen, halkan csendesen, szemben az árral küzdeni érted. Mert szeretlek. Szeretném, ha a benned rejlő ékességedet te is látnád, én is látnám, más is látná."