Szétosztott menyasszonyi csokor

Mariann nagyon boldog volt. Nem csoda, az esküvője napján minden róla és szerelméről szólt. Alig várta, hogy kimondja az igent és elkezdődjön közös életük. Érezte, hogy jól döntött. Nem kételkedett Misi szerelmében, hisz a férfi tekintetéből olvasni lehetett a rajongást ifjú menyasszonya iránt.

A templom előtt már ott várakozott a két család, rokonok, barátok. A tömeg közepén Mariann pompázott. Mindenki őt csodálta.

Sudár termetéhez ragyogóan illett a hófehér szatén ruha. Vékony pántok gömbölyű kivágást kereteztek,

alatta raffolt anyag simult a lány melleire. A fényes szövet felvette Mariann alakját, combja közepéig olyan pontosan illett rá, mintha második bőrévé vált volna. Innen bővülni kezdett a szoknya, majd alul mesteri hullámokba végződött. Nyakán igazgyöngy fénylett, haját virág díszítette. Sminkje szolid volt, vékony szemöldöke alatt barátságos szemek pihentek. Fekete kontúrral hangsúlyozta tekintetét, pillái bájosan kunkorodtak fölfelé. Zöld szemű boszorkány. – szokta mondani kedvesen Misi, és olyankor rendszerint nyakon is csókolja.

A vőlegényt várta az egész násznép, de a legizgatottabb a menyasszony volt. Mit szól majd a ruhájához? Mit érez Ő a nagy nap előtt? – tűnődött az ara.

A toronyóra mutatója vészesen közeledett az istentisztelet kezdetét jelző háromhoz. A tömeg már betódult a templomba, s elfoglalták helyeiket. Már csak Mariann és az édesapja állak odakint. Kezdtek idegessé válni, a lány nem értette, mért késik szerelme. Talán meggondolta magát? – ötlött eszébe, majd megnyugtatta magát. Az nem lehet, nagyon szeret engem. Akkor mégis mi történhetett?

E pillanatban sápadt arccal futott ki a templomból a lány húga.

- Baleset volt a könyvtár előtt, Misi meghalt. – suttogta és elbicsaklott a hangja. Mariann értetlenül nézett, agya még nem dolgozta fel a hallottakat.

- Az nem lehet! Szeret engem, és össze fogjuk kötni az életünket. Mindjárt ideér és megölel.

Apja arca döbbenten meredt két lányára. Sajgott a szíve.

- Kicsim, Zsanka nem tréfálna ilyennel. Rettenetes vicc lenne. Drágám, Misit tényleg elvesztettük.

Zsanett bólintott.

- Most hívott egy nővér a kórházból. Andris bent van. Eltört a karja, eszméletét vesztette, de él. A becsapódás Misi oldalán történt, ő azonnal meghalt.

Mariann kezdte megérteni a szavak súlyát. Lassan, metsző fájdalommal hatoltak a szívébe az elhangzottak. Észre sem vette, hogy milyen görcsösen szorította gyönyörű csokrát, melyet fehér rózsából, liliomból és margarétából kötöttek.

- Neeeeeem! Misiii! – sikította. A templom belülről is megremegett. A világ elcsendesült, a napot felhő takarta el, Mariann szeméből könnyár tört föl. Előrelépett egyet, majd még egyet, kicsit megingott, az apja utána nyúlt. Kirántotta karját a biztonságot jelentő atyai kézből, majd lerúgta elegáns cipőjét és szaladni kezdett. Nélküle nem akarok élni! – gondolta. Futott. Az aszfalt meleg volt, könnyeitől nem látta merre megy. Űzött vadként menekült a fájdalom elől. Utcákon, tereken haladt át, míg teljesen kimerült és megállt. Hosszú sikátorban találta magát. Kézfejével megtörölte arcát és lassan lépdelt tovább. A szűk utca kihalt volt, szegény vidéken járt, cigánysoron.

Rápillantott a kezére, melyben ott kókadozott az egykor gyönyörű csokor.

-Nem igaz! Misi, szeretlek! – kiabálta. Úgy érezte, szíve pernyévé ég a fájdalomtól, s kiszáll a testéből. Hangjára koszos gyerekek gyűltek a kapualjakba. Maszatos arcukban tisztán fénylettek hatalmas szemeik. Csillogó tekintetükben ott tükröződött a hófehér menyasszony. Még sohasem láttak ehhez fogható szépséget. Állt egymással szemben a sereg cigány lurkó és Mariann. Nézték egymást.

A gyerekek közt ácsorgott egy Panna nevű kislány. „De gyönyörű nő, és milyen csodálatos a ruhája!” – gondolta, s fantáziájában magát is gazdagnak és ragyogónak képzelte. Folyton álmodozott. Ez volt az egyetlen menedéke a sivár, veszekedős mindennapokból. Észre sem vette, hogy a szép nő egyenesen rá néz.

Mariann meglátta a lányt. Tekintete révedező, arca csupa báj, szemei tisztán csillogtak. Piszkos volt, ruhája rongyos, de gyermeki megjelenésében már ott csillogott a leendő fiatal szépség. Mariann gyenge mozdulattal nyúlt menyasszonyi csokra felé és kihúzta a liliomot.

Panna szíve megsajdult, látván a gyönyörű nő megtört mozdulatait. Ne bántsd a virágot! – sóhajtotta. Mariann szemébe könny szökött, majd Panna felé nyújtotta az ártatlanság karcsú virágszálát. A kislány megszeppenten vette el. Gyöngéden megszorította a nő kezét, majd szégyenlősen beszaladt a házba. Mariann halkan lehelte utána: „Legyél boldog!”

A menyasszony szíve kissé felengedett annak nyomán, hogy valakinek örömöt szerzett. De továbbra is érezte mennie, menekülnie kell.

Kiért a szegényes, sikátoros részről, s azt vette észre, hogy a villanegyed utcáin bolyong. A gazdagok laktak ezen a környéken. Mikor még kislány volt, sokat álmodozott arról, hogy majd ő is gyönyörű palotában fog élni. Aztán megismerkedett Misivel és családjával. A fiú nővére, Csilla jómódú úriemberhez ment férjhez. Mariann ekkor látta, hogy először csábító a pénz bűvöletében élni, de idővel eltűnik a varázs. Ő érzékeny lány volt, a csodát minden pillanatban érezni akarta. Misi mellett ez bekövetkezett.

A gondolatai ide-oda csapongtak a fejében, miközben lábai egyre vitték. Egy hatalmas ház sövénykerítése mellett haladt el, amikor elfojtott sírás hangja ütötte meg fülét. Megtorpant és hallgatózni kezdett. A hüppögésből egyértelművé vált, hogy valakinek nagy bánat nyomja szívét.

-Ki sír? – kérdezte szelíd hangon. A bokor mögött csend lett, majd két kisírt szem nézett át az ágak között. Meglepődött, ahogy a szétzilált menyasszonyra nézett. Szája már-már mosolyra húzódott volna, ehelyett mégis ellenségesen szólalt meg:

-Szia! Barbara vagyok, de nem sírtam.

Mariann gyengéden szemlélte a szőke, hullámos hajjal keretezett fiatal női arcot. Nem akart vitatkozni, csak sajnálta őt és segíteni szeretett volna. Így azonban csak annyit mondott:

-Megértem.

Majd lenézett a zöld-fehér virágkompozícióra és kihúzta belőle a rózsát.

-Nem tudom mi bánt, de kívánom, hogy legyél ennél sokkal-sokkal boldogabb! – ezzel átnyújtotta csokrának ékét, majd továbbindult.

Vitte a lába és akaratlanul is a kedvenc utcája felé lépdelt. A kis sikátor hangulata minden alkalommal ámulatba ejtette, ha arra járt. Már nem volt messze az otthonától. Gimnazista korában mindig erre ment haza, ha nagyon boldog, vagy ha nagyon szomorú volt. Ezen az úton egyedül járt.

Mikor Misivel megismerkedett, elhatározta, hogy erre sétálnak haza az esküvőjükről. Most azonban mégis egyedül volt. Érezte, hogy ez már így marad. Lenézett zilált ruhájára, elosztogatott csokrára és némán folyni kezdtek könnyei.

Alig vette észre, hogy az egyik utcára nyíló ajtó küszöbén egy asszony ül. Mariann majdnem elsodorta a kis asztalt, amire a néni a megpucolt hagymát gyűjtötte. Zavart, könnyes szemmel nézett le az idős arcra. Világító, kék szempár fordult felé érdeklődve. Az asszony nem kérdezett semmit, csak arrébb húzódott és helyet mutatott maga mellett. A kést bedobta a vájdlingba, az utolsó megpucolt hagyma után. Kezét a kötényébe törölte és várakozva nézett a kimerült menyasszonyra.

Mariann leült. Nem bánta már, hogy fehér ruháját összepiszkolja. A legjobb barátnője varrta, ajándékba a nagy napra. Szeretettel gondolt Emmára, akit óvódás kora óta ismert. Már akkor is folyton apró anyagok összefércelésével játszott. A ruhát szerette volna megtartani emlékbe, de Misi nélkül ez is értelmét vesztette.

- Amália vagyok. – mutatkozott be az asszony és várt, hogy megszólaljon a lány. Mivel Mariann csendben maradt, mesélni kezdett. – Az élet bizony nem könnyű. Húsz éves voltam, mikor megismertem Antóniót. Soha nem éreztem olyan szerelmet! Spanyolországban nyaraltam a vőlegényemmel. Laci nagyon jóképű fiú volt, kedves, udvarias, fárasztó módon ugyan, de még vicces is. Jól éreztem magam vele, de nem voltam szerelmes. Antónióig nem is tudtam mit jelent igazán szeretni. A nyaralás alatt összekaptunk valami apróságon és Laci lelépett nélkülem este. Úgy döntöttem akkor én is egyedül megyek szórakozni. Egy klubban kötöttem ki, ahová a latin-amerikai pörgős muzsika csábított be. Antónió uralta a táncteret. Nem volt kérdés, ő a parkett ördöge. Elbűvölt, csupán a látvány is, ahogyan a tökéletes férfitest a zenével együtt mozgott. Abban az időben a tánc volt a mindenem. Pluszórákat vállaltam a munkahelyemen azért, hogy szombatonként eljárhassak egy kitűnő mesterhez. Egészen jól ment, de Lacit egyáltalán nem érdekelte a tánc iránti szenvedélyem. Így aztán nem tudtam sehol, senkivel kipróbálni, hogy vajon mennyit érnek az addig tanultak. Ott, Spanyolországban éreztem, hogy forrni kezd a vérem, ritmusra mozdul a testem. Antónió épp egy tüzes, vörös nőt pörgetett, de mikor engem meglátott, megtorpant és elengedte a partnerét. Felém lépett, nem kérdezett semmit, maga után húzott, majd olyan élményben részesített, melyet átélni, mennyei volt. Egész éjjel táncoltunk. Testeink olyan összhangban mozogtak, mintha erre lennének teremtve. Hajnali ötkor elkísért a szállodáig. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, akkor még nem tudtam spanyolul. A hotel előtt felém fordult, és ártatlan arccal szemlélte az arcom. De nem sokáig tudta féken tartani heves vérmérsékletét. Magához húzott, testéből áradt az erő, s forró száját az ajkamra tapasztotta. Míg most is elpirulok, ha csak rágondolok. Aznap éjjel elment. Égő testtel mentem fel a szobámba, ahol Laci már várt. Akkor bekövetkezhetett volna a legrosszabb: rajta vezetem le a vágyat, melyet Antónió keltett bennem. De a vőlegényem vörös fejjel kelt ki magából, amiért elmentem egyedül szórakozni. Ráadásul meglátott bennünket, ami annyira felidegesíttette, hogy lekurvázott. Én bőgtem, ő ordibált. Mindezt az esküvőnk előtt egy héttel. Talán nem is kell mondani, hogy nem lett belőle semmi. Ő összepakolt és hazautazott, de én maradtam. Másnap beiratkoztam egy spanyol tanfolyamra. Onnantól kedve megállíthatatlan volt a szerelem. Antónió minden nap értem jött, udvarolt, bókolt, táncolni vitt, virágcsokrokat és leveleket küldött. Lángolt a szerelem, de lassanként eluralkodott rajtam a honvágy és pénztárcám sem bírta már a szállodai költségeket. Haza kellett jönnöm. Hívtam Antóniót is, de őt oda húzta a szíve, ott maradt. Én pedig eljöttem. Itthon megismerkedtem egy nyugodt vérmérsékletű, de azért táncos lábú fiúval. Jó volt vele bárokban lassúzni, kávézni a félhomályban, csillagokat nézni és beszélgetni sokat-sokat. Egyetértettünk abban, hogy csak egy gyereket akarunk. Lassan, ráérősen szerettem meg, míg végül eljutottunk oda, hogy összekötöttük az életünket. Nem volt felhajtás, nagy lagzi. Szépen éltünk, békében, de őszintén szólva sose éreztem azt a tüzet, mint Antónióval. Aztán, ahogy István belecsöppent az életembe, csendesen, ugyanúgy ment el. Mindez már tíz éve. Gyászoltam őt, ahogy illik, s közben arról álmodtam minden éjjel, hogy Antónió egyszer csak újra felbukkan az életemben. Mára már lemondtam róla, úgyhogy főzök egy jó lecsót és szétosztom a szegények közt a cigánysoron. Ezzel foglalom el magamat, hogy másoknak segítek.

Mariann felállt és a csokrához nyúlt, hogy letegye a hölgy ölébe a margarétát.

- Vigyázzon magára! – köszönt el, majd finom, ködös léptekkel hazaindult.

                                                                       ***

 

Panna meleg barna szeme lenézett a virágra. Szeretett volna olyan szép, olyan jóságos lenni, mint az a nő, aki őt

választotta, aki neki adta a liliomot.

Az élete gyorsan siklott a feje fölött. Tette a megszokott dolgait, de soha nem érezte, hogy különleges lenne. Pedig szeretett volna az lenni, szerette volna tudni, hogy valóban méltó volt a fehér ruhás nő választására.

Általános iskola után, a szülei dolgozni küldték egy gyárba. Egy este fáradtan bandukolt hazafelé a munkából, amikor két fiatal srác megtámadta. A táskáját próbálták elvenni tőle, de a lány görcsösen szorította. Egészen addig, míg az egyik bokán nem rúgta és a fájdalomtól a földre nem hullott. Ekkor a másik kicsavarta a kezéből a retikült és mind a ketten eliszkoltak. Panni ott feküdt a hideg betonon és szörnyen fájt a lába.

- Mi történt veled? – hajolt le mellé egy magas fiú.

A lány nagyon megrémült a hangtól.

- Ne félj, nem bántalak, csak segíteni szeretnék.

Könnyes szemekkel nézett fel.

- Megtámadtak, megrúgtak, ellopták a táskámat, majd itt hagytak. A bokám fáj.

- Hívjak mentőt?

Panni fájdalmasan ingatta meg a fejét.

- Nem szükséges. Köszönöm! Muszáj hazajutnom, mert otthon ki lesznek borulva, hogy hol kések már.

Megpróbált feltápászkodni, mikor a fiú odanyújtotta a kezét.

- Várj, segítek! Egyébként Zolinak hívnak. Merre laksz? Hazakísérlek. Gyere, támaszkodj rám!

Panni szégyellősen húzódott arrébb.

- Nagyon kedves tőled, de nem kívánhatok ilyet. Munkából megyek haza, és koszos vagyok.

- Én meg le vagyok izzadva. Edzésről jövök és nem volt időm zuhanyozni.

- Ha sietsz valahová, akkor pláne nem akarlak feltartani.

- Figyelj, azt hiszem, fontosabb neked segítenem, mint elrohannom egy késő esti pofavizitre a nagynénémhez, akinél úgyis mindössze annyi történik, hogy megnyugtatja a lelkét, miszerint ő nagyon jó rokon, mert mindenkivel foglalkozik. Váltunk pár formális szót, ad némi zsozsót, hogy tanuljak, sportoljak, zeneórára járjak, meg mindenféle hasznos dologgal foglaljam le a szabadidőmet, és eszembe se jusson kamaszos marhaságokat csinálni. Ez utóbbit senki nem mondja ki, de látványosan lekötik az időmet. Néha már úgy érzem, hogy tanulni sem tudok, mert gitár órára megyek, edzésre, drámaszakkörre vagy önkénteskedek a családommal. Pedig a sulira is koncentrálnom kellene, hisz orvosi egyetemre akarnak küldeni. Oda pedig elég magasak a ponthatárok.

Panni lenyűgözve hallgatta, s már rá mert támaszkodni a fiúra, aki lassan, de biztosan elindult vele hazafelé.

- Jó neked, hogy ennyi mindent csinálhatsz. Amúgy Panna vagyok. – mondta halkan a lány.

- Te mért dolgozol? Még olyan fiatal vagy…

- Muszáj. Nagyon szegények vagyunk, és mint látod, vagy nem, mert sötét van, de cigány vagyok. Ezért sem akartam, hogy hazakísérj.

Zoli mégis hazáig kísérte a lányt, s közben annyi mindent megtudott róla, hogy végén már jobban ismerte őt, mint eddig bárki más. Nem zavarta a lány származása, nem zavarta, hogy honnan jött, mert szavaiból kicsengett, hogy okos, és szeretne elérni valamit életben. Ez nagyon imponált a fiúnak.

Másnap ugyanott várta Pannit és újra hazakísérte. A lány még mindig sántított, így a fiú felajánlotta a karját.

Sok-sok esti beszélgetés után, eljött Panni születésnapja. Úgy indult, mint bármelyik másik egyszerű nap. Zoli várta őt, de nem volt egyedül. Egy nő volt mellette. A lány megijedt, mikor ezt látta, alig akart közelebb menni. De ahogy jobban kivehetőek lettek a hölgy vonásai, meglepődve látta, hogy az egykori szomorú menyasszony áll a barátja mellett.

- Jó estét! – köszönt illedelmesen.

- Szia! Ő Mariann. Az anyukám barátnője.

- Mi már ismerjük egymást. Kaptam tőled egy liliomot. Szomorú voltál. – felelte a lány, belenézve a nő zöld szemeibe. Most Mariannon volt a sor, hogy meglepődjön.

- Nahát, micsoda véletlen! Panni, így hívnak, ugye? Zoli nagyon sokat mesélt rólad és arról, hogy mennyi kincs van benned. Szeretnénk, ha nem veszne ez el. Úgyhogy szeretnék beszélni a családoddal. Engedjék meg, hogy támogathassam a tanulmányaidat, tanulhass és később oda felvételizhess, ahová szeretnél.

Panni ijedten nézett.

- A szüleim borzasztó mérgesek lesznek.

- Jogod van úgy élni, ahogyan szeretnél. Nem vonhatnak meg a világtól egy olyan csodát, mint amilyen te vagy!

Panna négy év múlva színjeles érettségit tett. Az ezt követő ünnepségen Zoli megkérte a kezét, melyre a lány boldogan igent mondott.

Mariannak elöntötte a szívét a melegség. Érezte a hófehér liliom nem hervadt el a pöttöm cigányleány kezében, hanem új hajtást hozott, még makulátlanabbat, mint volt annak előtte.

***

Barbara tanácstalanul forgatta a kezében a rózsát. Letörölte a könnyeit és eszébe ötlött a nő, akitől a virágot kapta. Egy menyasszony, de vajon miért bolyongott éppen erre? – tette fel magának a kérdést. Lehet, hogy ő bátor volt és el mert rohanni az apja elől, aki bele akarta kényszeríteni egy házasságba? Barbara tudta, hogy mesébe illő az élete, hiszen mindene meg volt, ugyanakkor mint a mesében sem, nem ő döntött arról ki legyen a párja. Hol volt, hol nem volt… a két király már akkor eljegyeztették gyermekeiket, mikor azok még mit sem tudtak a világról. Vagyonilag így volt ésszerű. Ezt Barbi is belátta, mégis lázadt ellene a lelke. Sajnos nem volt elég bátor, hogy ennek hangot is adjon.

Tüllös, fehér szoknyáját meglibbentette a nyár végi szellő. Mindenki csodálta szépségét, ő mégsem tudott őszintén mosolyogni. Belül üresnek érezte magát. Mintha csak nézője lenne a színdarabnak és nem a főszereplője. Állt a násznép közepén, felnézett a hatalmas templomtoronyra, majd visszanézett a városbeli forgatagra. Ha belépek, örökre megfosztom magamat a szabadságtól, aranykalitka fogságában élhetek. – gondolta. Ekkor megpillantotta Mariann arcát. Csak egy röpke másodpercre látta, a nő befordult a sarkon. Barbarának eszébe jutott a rózsa. Hirtelen elfelejtett mindent, ösztönösen cselekedett. Tett egy bátortalan lépést, majd még egyet. Utána gyorsított, majd szaladni kezdett, sőt űzött vadként rohanni. Utol akarta érni Mariannt.

- Szia! Emlékszel rám? Adtál nekem egy fehér rózsát. Képzeld, én is megtettem.

Az egykori menyasszony kicsit értetlenül nézett az idegenre.

- Mit tettél meg?

- Tudod, én voltam az a lány, akit egyszer sírni hallották a bokorban. Hófehér ruhában álltál ott és nekem nyújtottad csokrod egyik virágát. Irigyeltelek, hogy te meg merted tenni, hogy elrohansz egy házasság elől, amibe bele akartak kényszeríteni. Én nem hittem, hogy képes leszek rá. Végül, megláttalak ma és nem is gondolkoztam, elszaladtam.

Mariannak fájdalmas mosolyra húzódott a szája.

- Gratulálok, hogy megtetted! – mondta őszintén. – Én nem a házasság elől menekültem, hanem a fájdalom elől. A vőlegényemre vártam a templom előtt, mikor megtudtam, hogy meghalt egy balesetben.

Barbara arcára döbbenet ült.

- Úristen! – suttogta. – Ne haragudj, hogy goromba voltam veled aznap. Miért osztottad el a csokrodat?

- Nem akartam, hogy bármi is emlékeztessen rá. Továbbá jól esett másoknak adni, mikor valamit elvett tőlem az élet. Ezzel pótoltam az űrt, kicsit megszabadított a fájdalomtól.

- Furcsa lány vagy te. Én még sosem éreztem ilyet.

- Mármint milyet?

- A szabadságot. Adni, kapni, érezni, elbukni, örülni, harcolni… élni.

Mariann belekarolt a lányba és ezzel pártfogásába vette. Később tett a zsarnok apai hatalom ellen, engedte, hogy Barbi repülni tanuljon és hagyta, hogy zuhanjon. Mikor a földre esett, csak akkor segítette fel, ha nem bírt felállni. Az aranykalitkából kiszabadult madár lassan megtanult szárnyalni, nem elbódulni a határtalan égtől, hanem élni a lehetőségekkel, de figyelni a veszélyekre is. Időközben megtalálta élete párját és a fehér rózsa, melyet Barbara annak idején megszárított helyet kapott a menyasszony kontya mellett, az esküvőjén. Mariann pedig őszintén, boldogan tudott tanúskodni a pár egybekelésekor. A rózsa is jó helyre került.

***

Amália régen megtanult élni az Internet adta lehetőségekkel, és használni kezdte a társkereső oldalakat. Nem igazán hitt a sikerességében, de jóleső szórakozásnak tartotta a flörtöket. Szeretett randira menni, készülni. Bár eddig egyik sem végződött kapcsolatként, több értékes beszélgetésre is sor került. Felment az oldalra és megnézte, hogy történt-e valami. Az üzenek ablak pirosan villogott, valaki írt.

A1962:

„Üdvözletem Hölgyem! Látom nincs Önről kép. Arra tippelek, hogy szeret hamar rátérni a személyes találkozóra. Ez bátorságra és kalandvágyra utal. Ez tetszik. Amennyiben jól gondolom, jöjjön el kérem egy randevúra. Remélem, szeret táncolni.

Kedden hétkor várom Önt az Espanol Bárban. Bordó ingben és fekete nyakkendőben leszek. Erről majd felismer.”

Amália mosolyogva olvasta a sorokat. Imponált neki a Férfi határozottsága. Úgy döntött, hogy elmegy. Szétnézett, ő mit is viselhetne, ami egyedivé teszi. Megakadt a szeme a margarétás medálon. Ő is eltette a virágot, miután megkapta és kiszárította, lepréselte, majd a barátnője egy nyakékbe olvasztotta. Ez különleges, ezt fogom felvenni. – döntötte el magában, majd meg is írta a Férfinak, hogy ott lesz.

A találkozó napján lázasan készülődött. Még talán soha nem volt ennyire izgatott. Eddig minden alkalommal 

több ideig cheteltek, képeket küldtek egymásnak azzal, akivel randit beszélt meg. Ez most új volt, bár kétségtelenül vonzotta őt az izgalom. Fiatalnak érezte magát, szabadnak, kacérnak. Pont, mikor megismerte Antoniót. Rákeresett a helyszínre, ahová hivatalos volt, hogy megnézze, vajon milyen ruhát illene felvenni oda. Egy Latin-Amerikát idéző szórakozóhely volt, a nők mind kivágott, dekoratív ruhákban pompáztak. Eszébe jutott az este, amikor megismerte élete nagy kalandját, nagy szerelmét odakint Spanyolhonban. Az akkor viselt piros ruha még mindig ott lógott a szekrényben és bár azóta sok év eltelt, még mindig tökéletesen simult az alakjára, jól állt neki. Megpördült a tükör előtt és elszomorodott, ahogy a régi táncra gondolt. Aztán bölcsen megvonta a vállát. „Ha szerelmet nem is kapok ettől a randitól, mindenképp táncolok majd egy jót. Talán életemben az utolsót.”

A bárban hangosan lüktetett a pörgő ritmus. Az idős nőt megdöbbentette, hogy a rég hallott tüzes dallamok mennyire szíven ütik a mai napig is. Ott állt a zene bűvöletében. Alig vette észre, hogy valaki a füléhez hajol:

- Hölgyem, gyönyörű a nyakéke.

Ijedten kapta oda a fejét. A férfi lehelete perzselte a nyakát. Rég nem érzett vágy lángolt fel benne, mert a hang ismerős volt. Egyenesen Antonió csibész tekintetébe nézett, ami azóta sem változott. A férfin alig látszott meg az idő múlása. Amália beleugrott a nyakába, s mint egy ifjú szerelmes lánynak, majd kiugrott a szíve a helyéről.

Egész éjjel táncoltak és a férfi soha többé nem akarta elengedni egykori szeretőjét, a gyönyörű, érzéki és különleges magyar lányt, akit talán még szebbé tettek az évek.

***

Egy napon Mariann újra betért a kis sikátorba. Az esküvője óta nem járt ott. Idővel azonban feldolgozta az eseményeket, melyben nagy segítségére volt eleinte Panna, majd Barbi támogatása. Ezek elterelték a figyelmét és valami hasznos dologra fordíthatta idejét. Kíváncsi volt, hogy mi lett a margaréta sorsa. Hamar megtalálta Amáliát. Odakint ült az ajtaja előtt és zoknit stoppolt. A lány látta, hogy férfi ruhadarab, kezdett hát reménykedni. Az idős nő szinte régi barátként fogadta az egykori szomorú menyasszonyt, és hellyel kínálta. Ragyogó mosollyal mesélte el a saját történetét, majd Mariann is a másik két nőjét. A végén így fejezte be:

- Tudja, Amália néni… Igaza volt, mikor azzal kezdte nekem, hogy az élet nem könnyű. Nem az, viszont felemelő meglepetésekkel van tele. Mint minden lány, én is igazi fehér ruhás, álomszép esküvőről álmodtam, melynek végén majd bedobom a csokromat a leánykoszorúba. Én hittem benne, hogy ennek szimbolikus jelentősége van. Valóban boldogság, szerelem, esküvő jár annak, aki majd elkapja. Az esküvőm napján nem jutottam el eddig a pontig. Aznap halt meg a vőlegényem. A fájdalomtól menekülve mászkáltam az utcákon és szétosztottam a csokromat. Egy ember helyett három kapta meg a virág ajándékát. A halál élethez vezetett, a bánat boldogsághoz, egy beteljesületlen szerelem három beteljesült szerelemhez. Azt hiszem, végül kibékültem a sorsommal.

Ekkor Amália felpattant és befutott a házba, majd a margarétás nyaklánccal tért vissza.

- Nekem már nincs rá szükségem, de neked még hátha…