A múlandóság verse

A lány reggel belenézett a tükörbe és ahogy forgolódott, döbbenten látta, hogy teljesen fekete a háta. A maszatból olykor-olykor kitűnt valami rendszer, hogy ezek betűk, ezek szavak voltak egykoron. Csak a "Szeressük" szó volt kivehető. A lány elmosolyodott. Kiment az éppen ébredező fiúhoz.
- Nem tudod, mitől fekete a hátam? - kérdezte tetetett szemrehányással.
- Tegnap verset írtam rá.

A lány csendesen szuszogott az ágyon, már aludt. A fiú szemére azonban nem jött álom. Nézte szerelme csupasz hátát, mely fel-alá hullámzott minden levegővételnél. Csak az az egy szem gyertya pislákolt, amit még együtt gyújtottak meg. Nem akarta abbahagyni a lángolást. Ebben a lágyan ingadozó fényben gyönyörködött a leányban, és túláradó szeretet öntötte el a szívét. Sose volt a szavak embere, nem tudta megfogalmazni, hogy mit érez, de akkor rímek, szerelmes szavak jutottak eszébe. Nem akarta, hogy elvesszenek mondatok. Azonban nem volt kéznél se írószerszám, se papír. Csak a kedvese szemceruzája hevert az éjjeli szekrényen. Felvette és lepattintotta a kupakot, majd óvatosan írni kezdett. A lány meztelen hátára rótta fel versét, a gondolatokat, melyeket a szívében érzett:
"Minden, amit gondolok,
Minden, amit érzek,
Úgy nyer értelmet,
Ha szemeidbe nézek.
Téged látlak nappal,
Téged látlak éjjel,
Szeressük hát egymást,
Forró szenvedéllyel."

A betűk szerelmesen kanyarodtak egymásba, dőlt vonalaik szinte simogatták a lány bőrét. A fiú elégedetten nézte művét, majd hamarosan elnyomta az álom.

- Kár, hogy nem tudom mit írtál. Kár, hogy elveszett.
A fiú megsimogatta Szerelmét.
- Azok csak szavak, a mögötte lévő érzések nem múltak el.