Éreztem, hogy a lány lassan olyanná alakul, mint én. Végig láttam a folyamatot.
Mikor fellegeket terítettem a tájra, beborult az ő szíve is. Nem miattam, a fiú miatt. Túl sokat agyalt rajta, gyötrődött, a lelkét köd fedte be. Ekkor én is szürke gomolyagot eresztettem a hullámok hátára.
Elindult visszafelé. Figyeltem, ahogy felfelé baktat a szűk, macskaköves utcán. Már képtelen volt sírni. A lelkemben volt a lelke és üresség ült benne. Tudtam, a könnyek segítenének, de száraz volt a szeme, a szíve.
Helyette kezdtem folyatni cseppjeimet, sírtak a fellegeim. Ő felnézett rám. Arcán csorogtak végig esővizem vékony patakjai:
„Köszönöm.” – gondolta a lány és nem bánta, hogy eláztattam, mire hazaért. Tudta: az ő könnyeit sírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése