Az én barátnőm

Hétfő reggel másra sem vágytam, minthogy az ablakon besütő napfényben elkortyolgassam a kávémat. Nem lehetett volna szebb a nap kezdete, hisz drága szobatársam kikészítette az asztalomra a mindennél jobban óhajtott tejeskávémat. Mosolyogva bújtam ki az ágyból és álmosan botorkáltam ki a koli konyhájába, hogy felmelegítsem a karamell-barna folyadékot.

Félig kinyílt szememmel nem észleltem, hogy a mikró tálcáját valaki kiemelte és elfelejtette visszatenni. Meg aztán nem is számítottam rá. Ahogy azonban belehelyeztem a bögrémet, az alul lévő mélyedés elnyelte azt. A kávém szétfröccsent, szinte az egész helyiséget beborítva. Mérgelődve, de alázattal takarítottam össze és kitöröltem az agyamból reggeli, békés kávézásom képét.

***

Még volt tíz percünk az órakezdésig, de barátnőm már sürgetett, ami nem jellemző, hisz már szinte hozzászoktunk, hogy örökké késve érkezünk.
- Hová sietsz? – kérdeztem.
- Még akarok venni valamit a büfében.

Ez elfogadható válasznak tűnt, így elindultunk. Belépve a kajaillatú helyiségbe, megszólalt:
- Egy kávét kérek.
Megdöbbenve vetettem oda:
- Még egyet!? Most ittál.

A következő szavai hallatán azonban a meghatottság apró könnyei gyűltek a szememben:
- Te hülye, NEKED.

Kipislogva a sós cseppeket, csak ennyit mondtam:
- Hát ilyen barátnőm van nekem.