Egy nagyon tanulságos dolgot tapasztaltam tegnap... Hiába mondom
óvónő gyakornokként a gyerekeknek, hogy "Azt úgy kell mondani, hogy
légyszíves, vagy kérem...", ha olykor én is beleesek abba a hibába, hogy
bunkó módon csak elveszek valamit.
A páromnak kellett
balta, és kérte, hogy hozzak anyáéktól, mert nekünk még nincs. Át is
mentem, felkaptam kettőt is, majd beüvöltöttem az öcsémnek, hogy
elviszem a baltákat. Erre ő visszakiabált, hogy "Ne!", majd utánam
rohant és csúnya szavakat egymáshoz vágva, végül nála landoltak a
szerszámok. Zakatoló szívvel mentem vissza, kicsit remegtem az idegtől,
majd a párom ölelése és a nagy levegővételek lenyugtattak. Tudtam, hogy
hibás vagyok. Pár perc múlva visszamentem, bementem az öcsémhez és
mondtam: "Légy szíves, hadd vigyem el a baltát!". Erre felállt, szó
nálkül odajött hozzám, megölelt, majd elment, hogy odahozza nekem a
szükséges, szóban forgó tárgyat. Én pedig döbbenten álltam.
Mindez
nem a végül megkapott balta miatt volt, hanem az ölelés, a tapasztalás
miatt. Remek példa ez arra, hogy MINDIG tanulhatunk a gyerekektől, a
tőlünk fiatalabbaktól. Hihetetlenül hálás vagyok az öcsémnek ezért az
élményért!
Merjetek kérni szépen és őszintén "bocsánatot" mondani! Hatalmas ereje van!
Üdv, Honey*
JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése