Kinéztem az ablakon. Az árkádok egyik oszlopa mellett megláttam Őt, a Hírnököt. Ott kókadozott, fakó színesen. Árva volt, egyedüli, az utolsó, de még virágzott. Az az egy szál napraforgó sárgán-barnán, áhítattal nézett a tündöklő Nap felé. Mi szidtuk, átkoztuk, hogy miért süt annyira, ő szerelmes volt belé. Bár elemésztette a vágyakozás, a forróság őt is aszottá, már-már hervadttá tette. A lényéből mégis szerelmes ének áradt, mégis üzenetet hordozott.
Egy pillanatra felém nézett és súgott:
- Van, ahol jobb! Menj oda!
Ekkor eszembe jutott a nagymamám. A vidéken élő ráncos asszony, aki tudtam, hogy mindig vár rám, de sose mentem. Fontosabb volt a rohanás, a nyüzsgés. Addig.
Áthajtottam az időközben zöldre váltott jelzőlámpán és a következő lehetőségnél visszafordultam. Szembe néztem az autóhaddal, akik haladtak befelé és a lelkem kezdett felengedni.
A mama boldog mosollyal üdvözölt, sokáig beszélgettünk a tiszta levegőn, a virágok közt, az élénk színek világában. A nyár értelmet nyert. Mikor távozni készültem, megpillantottam a Hírnök társát. A virág életerősen kapaszkodott a talajba, ragyogott rajta a sárga, melegséget árasztott a barna, levelei zölden fénylettek. Eszembe jutott a Hírnök. Várni kezdtem a másnapot.
***
Munka után, megkerestem ugyanazt a kereszteződést. Vittem magammal egy kis ásót. Gondosan kiemeltem a földből a növényt, majd a helyére ástam egy műanyagvirágot, melynek közepébe írtam a napraforgó történetét, üzenetét. Aki arra jár, láthatja, elolvashatja, szívére veheti és hallgathat a Hírnökre, aki máig is szólna, hogy:
- Menj! Van, ahol várnak rád!
Utóiratként azt üzeni: „Engem ne félts, jó helyen vagyok. Megtaláltam a szerelmet, ami nem emészt el, hanem épít. Te is keresd ezt! Válaszd a pihenést olykor a munka helyett, a vidéket a város helyett, a csendet a zaj helyett. Az éltetőt, a halálhozó helyett.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése