Csak az a Vízcsepp volt más. A füle tövébe csöppent, szétnézett, majd óvatosan elindult felfedezni a testét. Lassan, ráérősen csorgott végig a nyakán, gondosan egyensúlyozva az ütőere vonalán. A válla szélén megállt, megpihent. Csücsült áttetsző gömbformában, nézelődött. Visszatükröződött benne a Nő szemének írisze, ahogy odapillantott. A Vízcsepp folytatta útját. Hullámzó ívben kanyarodott melleinek völgyébe, végigsimította a hasát. Beúszott a köldök titkos barlangjába. Menedéket keresett. Az életét jelentette a vágyakozás, melyet belesűrített ebbe az erotikus felfedezőútba. El akart előle bújni, önmaga elől, a szerelem elől, az áhított test elől, amelyre ráhullott. A kívánkozás ereje azonban továbbindította. Nem engedhette, hogy az elmúlás egy menedékzugba érje.
Az életet élvezve kell befejezni – vélte, s azzal befolyt a Nő szeméremajkai közé, hogy elemésztő utazása végén kéjes szeretkezésben hunyjon el. Apró, elhagyott gyermekei gyémántként csillogtak szőrpihéin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése