A kapcsolat

Össze-vissza lapozgattam mindenfelé a könyvtárban. Kezembe vettem egy kötetet, nem tetszett, visszatettem. Így bolyongtam, nem találtam a helyemet. Eltévelyedtem a gyermekrészleg felé és leemeltem a polcról egy téglavörös könyvet. Ki tudja mért éppen azt.

Találomra felütöttem és olvasni kezdtem:
„Testvérmeséink egyik legszebb jelenete az, amikor a testvérek a búcsúzásnál jelet tesznek egy életfára, s megegyeznek abban, hogy egymás életéről, egészségéről, a másik sorsának alakulásáról ebből a jelből szereznek majd tudomást: ha a jel véres lesz vagy elszárad, az azt jelenti, hogy a másikkal baj történt, sőt az élete is kockán forog. A változást megpillantó hős gondolkodás nélkül útnak indul, hogy megmentse bajba jutott testvérét, ami sok viszontagság árán sikerül is neki. A mese törvénye azt állítja, hogy a testvérek semmilyen körülmények között nem hagyhatják cserben egymást, s még akkor is útnak kell indulniuk a másik megmentéséért, ha előtte évekig nem találkoztak egymással, netán mindenféle látható kapcsolat megszakadt közöttük.”

Ahogy a sorok végére értem, félredobbant a szívem. A saját testvéreimre gondoltam. Vajon mind jól van? Hol van az életfa, melyre a jelet véstük? Honnan tudom, ha bajban vannak, ha félnek, ha szomorúak, ha egyedül vannak?

Becsuktam a könyvet és visszatettem a többi közé. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem az épületből és egy csendes helyet keresve, tárcsáztam először az idősebbik húgomat. Második csengésre felvette:
- Szia! – szóltam bele. – Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e veled.
- Igen. Épp edzésre indulok. – válaszolt sietve.
- Rendben. Nem zavarlak. Vigyázz magadra!
Letettem, majd újra a fülemhez emeltem a készüléket. A kisebb húgomat vártam a vonalba. Mosolygós hangon hallózott bele.
- Mizujs nyanya? – kérdezte szórakozottan, nekem pedig újra engedett kicsit a szívem, - akkor ő is jól van.
- Semmi, csak hallani akartam a hangodat.
- Boci, boci tarkaaa… - énekelte nekem iszonyú hamisan, de arcomon jókedv terült szét. Neki aztán semmi baja!
- Na mennem kell. – köszönt el sietve, s újra vége lett egy beszélgetésnek. Az öcsém azonban hátra volt még. Őt hívtam:
- Szia! – szólt bele gondterhelten.
- Szia! Valami gond van? – kérdeztem aggódva. A szemem előtt felsejlett egy bizonyos életfa körvonala… az egyik ága vérzett.
- Tudod, sok a meló most és kicsit fáraszt, meg egyedül vagyok. Jó, hogy felhívtál, legalább eltereled egy kicsit a gondolataimat. Mesélj valami vidámat! … és beszélgettünk. Egy teljes óráig társalogtunk. Életről, szerelemről, munkáról, gondokról és megoldásokról, ötleteltünk, nevettünk, elővettünk apró-cseprő dolgokat, nosztalgiáztunk… A képzeletbeli életfán lassan beforrt a seb.

***

Egyedül ültem a koliszobában, még volt egy vizsgám karácsony előtt. A tanulást olykor-olykor felváltotta az ajándékgyártás. „Amióta feltalálták a telefont, a testvérek sosincsenek egyedül.” – írtam textilfilccel a fehér anyagra. Az öcsémnek készítettem egy díszpárnát, melyre idézeteket válogattam. Már volt három, s több nem is fért volna el, mégis éreztem, hogy még hiányzik valami. A kezem szinte magától kelt önálló életre… A vonalak mentén egy életfa alakja sejlett fel.

Megcsörrent a mobilom. A tesóm hívott:
- Szia! Gondoltam ráérsz kicsit beszélgetni. Nekem már agyamra megy a tanulás. Te hogy vagy?

… és nem voltam többé egyedül. Az életfa mellé pedig odarajzoltam egy aprócska telefont.