Szombaton, még dolgoztam, amikor a Kávéházhoz érkezett egy srác és négy lány. Az első félmondat, amit elcsíptem ez volt:
- Mindenünket elvették.
Apámhoz intézte a szavakat, de ahogy elérkeztek a fülemhez, azonnal kimentem, hogy tudomást szerezzek a történtekről. A fiú elmondta, hogy egy túlélő túrán vesznek részt, nincs se pénzük, se telefonjuk, minden fontosat elvettek tőlük. Csak egy kevés ruhát vihettek magukkal. Szállást kerestek éjszakára, de hozzátették, hogy megdolgoznának érte. Apámon éreztem, hogy hirtelen nem olyan rugalmas, olyan vendégszerető, így hamar átvettem a szót. Mivel nem olyan régen tettem rendbe a házunk mögötti fedett színt, így ajánlottam, hogy alhatnak ott. A kerti slagnál zuhanyozni is tudtak, és amikor hazaértem nekiláttunk, hogy egy tojásos tésztát összedobjunk. Ők segíteni szerettek volna nekünk, mi segíteni szerettünk volna nekik. Ők hálásak voltak, én természetesnek vettem. Ők tudták, hogy nagyon megkönnyítem a dolgukat, én szerettem volna megkönnyíteni a dolgukat.
A vihar hamar elcsendesedett odakint. A társaság aludni tért, másnap hamar kellett folytatni az utat. Mi még csendesen beszélgettünk.
- Szerintem annyira fontos, hogy az emberek visszanyerjék az egymás iránti bizalmukat. Hogyha ez ma egy picit is sikerült, akkor már mindenképp megérte ez a vendéglátás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése