Már besötétedett odakint, amikor megéheztem és a legegyszerűbb, legfinomabb, kevés alapanyagból álló tejfölös kenyeret kívántam meg. Nagy nehezen feltápászkodtam a képernyő elől, majd a hűtő és a kenyértartó felé vettem az irányt. Merész karéjt szeltem a friss házikenyérből, majd nem sajnáltam rá a hófehér, krémes réteget. A vacsorámmal besétáltam a nappaliba, majd újra helyet foglaltam a gépnél. Ahogy beleharaptam a kenyérbe, már ütöttem is le az első billentyűt. Ő írt, válaszolni kellett. Tudtam róla, hogy imádja a tejfölös dolgokat, a tejfölhöz is tejfölt eszik, így azonnal megjegyeztem, hogy „Tejfis kenyeret eszek. Kérsz?” Hevesen „bólogatott” a virtuális világon keresztül, mire nekem támadt egy merész ötletem.
„Oké, viszek be neked. Jaa, de akkor nem tudok már hazajönni…” – jutott az eszembe hirtelen.
Hogyan, már nem emlékszem, végül megszületett a döntés, hogy akkor ott alszok Nála. Sebesen kikapcsoltam a gépet és gyorsan beálltam a zuhany alá. Egy órám volt, hogy elkészüljek. Persze a legjobb formámat akartam hozni! A nagy sietségben, a tejfölt majdnem otthon is felejtettem.
Most is megízlelem a lágy, hűvös réteget, majd elér a fogam a puha kenyérhez. Már nem csak egy ízt jelent nekem ez az étel, hanem egy emléket. Egy olyan élményt, ami azóta meghatározta az életemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése