JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. január 20., vasárnap

Szeret a Halál?...

A lány ott ült a sziklán. Alatta hullámzott a végtelen tenger. Imádta nézni, hallgatni a hangját, pihentetni a szemét a végtelenségen. Mosolygott, a szél belekapott a kajába. Vitte az aranyszínű szálakat, valami csillámló örömöt hirdetve a világnak. Soha, senki nem járt arra. Magányban lehetett, békében. Örömében, bánatában. Most a boldogság vitte a sziklára.
Térdét felhúzta a mellkasához, állát a térdére támasztotta, haja a szemébe lógott, de nem söpörte félre. A tincsek közül kukucskált ki a végtelen kékségre.
Az éneklő szellő hangjába egyszerre beleszólt valami különös. Lépteket hallott. Ki járhat erre? Erre még a Halál sem jár.
- Pedig én vagyok az. – szólalt meg egy hang. A lány szörnyen megijedt. Maga mellé kapta a fejét, ahol ott állt egy magas, vékony alak, talpig fekete csuhában, kezében kasza. Sikított volna, de az agya tudta, senki nem hallaná. A halál elől pedig sosincs menekvés.
- Ez az én időm? – kérdezte szomorúan. Az alak leült mellé. A sötétségből jöttek elő a szavak:
- Igen. Most te következel. Nem szívesen teszem, mert láttalak mosolyogni az előbb. Sajnos muszáj, így rendelte a nagyfőnök.
- Kár. – görbült le a lány szája. – Olyan sok szép dolog van ezen a világon. – mondta elmerengve és emlékezni kezdett.
A Halál figyelte az arcot, olvasott róla, de nem értette. Szerette volna érezni, látni, tapintani, hallani, miről beszélt a lány, mire gondol.
- Mint például? – kérdezte égő kíváncsisággal a hangjából. A lány meglepődött. Nem az lenne a dolga, hogy végezzen velem…? Azért nem bánta, hogy kapott egy utolsó esélyt arra, hogy kimondhassa mért szeretett élni.
- Tudod, nagyon sok szép dolog van, amit az ember lát. Legyen akár a tenger, egy virágos mező, egy mosolygó arc… Aztán van, amit ízlel. Omlós belű pogácsa, krémes forró csoki és tejszínhabos eper… Hallja a csodálatos dallamokat, melyek szólnak hárfán, vízzel teli üvegpoharak száján, szállnak a széllel… Hallod? – mosolygott a feketeségre. Mikor ránézett meglepődött, hogy a sötétben van egy arc. Valami mégis furcsa volt: hiányzott az orra. A fej bólintott.
- Ez a szél? – kérdezte. – Szépen muzsikál. Mi van még? Miért jó?
- Vannak még csodálatos illatok. – mondta és a szemekbe nézett. – Például a szerelmedé, vagy a rózsa bódító hatása…
Az arc megkapta eredeti formáját, ahogy a lány szavai elhagyták az ajkát. Előbukkant az orr és beleszimatolt a levegőbe.
- Mit érzek? – kérdezte meg és mosolygott a szája.
- Ez a tenger sós illata. Tetszik?
Az alak formát öltött, ember lett… majdnem.
- Mi az a szerelem?
- A szeretetnek az egyik formája. Ezért szerettem igazán élni, mert mi, emberek érezzük a szeretetet. Tudod, csodálatos emberek vettek körül egész életemben. A legnagyszerűbb család, a fantasztikus barátok és sokan, akiktől egy mosolyt, egy pár szót kaptam csak, mégis akkor, ott a világot jelentették.
- Azt hiszem, érzem. Itt belül. – emelte a mellkasához a kezét. – Szeretlek, mert megtanítottál szeretni, és ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
- Akkor nem lehetne, hogy meghagyod az életemet? – kérdezte reménykedve a leány, és búzakék szemét esdeklően emelte a Halálra. Az búsan csóválta a fejét.
- Sajnos nem. Menned kell, de biztosíthatlak, betöltötted a földi szerepedet. Tudtál szeretetet adni és befogadni. Nekem viszont muszáj teljesítenem a parancsot.

Feltápászkodott és kezét nyújtotta a lánynak. Ő is felállt. A feketeség fölé tornyosult, de nem félt. Közelebb lépett a szikla széléhez és várt.
- A szeretet az, amikor nem akarsz a másiknak rosszat? – hallotta meg a háta mögül. Megfordult. Az arc sírt.
- Igen. – felelte a lány.
- Mindent megtennél azért, hogy neki jó legyen? – kérdezte.
- Igen.
- Még az életedet is odaadnád érte?
- Azt is.
Az Halál közelebb lépett. Egyet, még egyet, ott állt a szikla peremén, pár centivel a lány előtt.
- Szeretlek. – mondta haláli csendben és a mélybe vetette magát. Fekete köpenyébe belekapott a sós tengeri szellő, vitte a légáramlat, majd csapdosni kezdett a szárnyaival.

Holló lett. Az egyetlen olyan gyászmadár, mely sosem károg, mindig énekel… A szeretetről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése