A piros kabátos lány

Szürkeség az égen.
Esik.
Szürkeség a szemekben.
Késik.
Szürkeség a szívemben.
Vérzik.
Szürke még a vér is.
Mért is?

Mi van itt? Hová tűntek a színek?
Mért nem látom? Mért rohanok vakon át a világon?

Kérdezek? De kit? Úgysem felel senki.
Monoton rabiga rabláncait nyögi. Ők is.

Nini, egy ajtó! Átjáró vajon?
Mi vár rám amott?
Egy még szürkébb világ, netán a színország?

Kilincsre teszem a kezem.
Odaát valaki ugyanezt cselekszi.
Ki vajon Ő?
Mért akar átjönni ide, ahol minden szürke?

Nyikorog az ajtó, és ott áll velem szemben:
Piros a kabátja. Barna, göndör haja rakoncátlanul
fickándozik arca körül és mosolyog.

Egy színfolt. Nincs benne semmi átlagos.
Égeti és gyönyörködteti a szememet a szín.
Lángol. Fényt gyújt. Ki ez a lány?

Rám mosolyog, majd tovaszalad.

Az ajtó túloldalán ugyanolyan szürke világba ütközök,
mint amilyenből érkeztem. Muszáj mégis átmennem.

Kérdem az őrt, szürke szemében semmi fény.
- Ki volt Ő?
- A Piros kabátos lány. Színt akart hozni közénk,
de nem járt sikerrel. Most odaát próbálkozik.

Egy világ omlik össze bennem.
Az ajtó lassan csukódik. Még van egy kis rés,
melyen keresztül látom a sarkon meglebbenő piros kabátot.

Kétségbeesetten kiabálok bele a csendbe:
- Ugye visszajössz?

Majd halkan, csak úgy magamnak hozzáteszem:
- Nálam sikerrel járnál.