JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. január 16., szerda

Ma még lehetsz boldog, tegnap már nem...

Az osztály neveletlen csordaként tódult le a vonatról. A Keleti főbejárata felé tartottunk. Az éjjel megivott pia, kávé és energiaital hatására a kedvünk elég jónak volt mondható. Verseny a gurulós bőröndökkel, szotyihéj köpő bajnokság a sínekre… Hangosak voltunk, nevetésünktől zengett a csarnok, ahogy felidéztük a kirándulás kalandjait. Óriás éjjeli lepke a zuhanyzóban… Maja, hogy megijedt tőle! Béka a folyosón… Miután a lányok, ha akartak volna, sem bírtak volna elaludni. Balu idétlen pofavágásai a sörösüvegek torzításában… és még mennyi-mennyi bolondság, a felhőtlen szórakozás hevében. Vége a kirándulásnak, a tanévnek, a 11. osztálynak. Jövőre már végzősök leszünk. Szalagavató, ballagás, érettségi, bankett, majd a búcsú pillanata. Többé nem leszünk így együtt…

Majával, Katival és Lizzel előrerohantunk, mert meg akartuk venni a Cosmót. Angi néni még kiabáláskor is csivitelő hangján szólt utánunk: Lányok, ne rohanjatok! De akkor már messzi jártunk. Az újságos bódé mellett kőfal húzódott, a tövében csövesek. Lizzel összenéztünk: Pfúj! – és gyorsan a színes lapok felé fordítottuk a fejünk.

A fél szememet azonban nem tudtam levenni a rongyhalmaz közepén gubbasztó bácsiról. Gömbölyű koponyája szinte látszott áttetsző fejbőre alatt. Pár őszes hajszál pihegett kicsi, ráncos füle mögött. Kék szeme világított májfoltokkal színezett, öreg arcában. Foghíjas szája furcsa, gyermekded mosolyra húzódott, mind ahányszor ránézett egy-egy járókelő.

Zizegett valami sajnálatféle a szívem mélyén. Aztán rászóltam érzékenykedő lelkemre: „Te nem az a lány vagy, aki szánalmat érez egy öreg csöves láttán! Az valaki más.”



Ekkor ért mellénk Eszter. Az osztály fekete báránya. Végtére is ez így nem igaz, hisz makulátlanul hófehér jelleme olyan volt, mint az Elle címlapján pózoló menyasszony ruhakölteménye. Ezért lógott ki a sorból. Úgy tűnt ő a jóság mintaképe. Ő is meglátta az öreg bácsit. Kicipzárazta a táskáját és elővette az útról megmaradt szendvicsét, majd letette elé.
- Köszönöm! – suttogta a bácsi, majd hozzátette: - De én csokit szeretnék enni.


Mi is hallottuk. Felháborodva vontuk fel a szemöldökünket, de Eszter most is csak mosolygott. Odafordult felénk:
- Lányok, van csokitok?
Bár teli volt a táskánk édességgel és rágcsálnivalókkal, mégis azt feleltük, hogy nincs. Hát nehogy már egy csövest etessünk!

Eszter megrántotta a vállát, majd elindult az ABC felé. Láttuk, hogy az utolsó ötveneseit csengeti ki a pultra a nagy tábla csokoládéért. Megrökönyödve figyeltem ezt a jóságot, és a szívemben megint fellobbant a melegség. A lány visszajött és odanyújtotta a csokit. A bácsi nem csak mosolygott, nevetni kezdett, gurgulázó hangon kacagott, még a könnyei is kicsordult.
- Köszönöm, köszönöm!
Eszter visszamosolygott és szinte láttam, ahogy szent fény veszi körül, hogy boldog, hogy béke van benne.

Bennem sohasem volt. Mindig gond volt: otthon, a jegyeim miatt; ha pasim volt, akkor rendszerint féltékenykedett; ha nem volt, akkor persze az volt a bajom; a csajokkal – bár csak úgy nőiesen, de örökké rivalizáltunk. Mindig kreáltam valamit, amin idegeskedhettem. Ezt a lányt meg már az boldoggá teszi, hogy segít egy nyomi csövesen.

Az eladó közben a kezembe nyomta a visszajárót. Hatszáz forint, egy ezrest adtam. Ránéztem a fénylő kétszázasokra. Nem jelentett semmit. Csak álltam az újságos stand mellett és bámultam a kezemben csillogó pénzt.
- Mi bajod? – lökött meg Maja, de semmit nem ért el vele.
- Ez megkukult. Menjünk Kati, fussunk a srácok után, hátha van még náluk egy kis házi pálinka.
Nevetve elrohantak.

Eszter még mindig ott állt. Engem nézett.
- Ne bámulj! – mordultam rá. – Tessék. – odanyújtottam neki az aprót. – Nálad jobb helyen van.
Meglepődött, aztán mosolyogni kezdett.
- Add neki! – biccentett a bácsi felé.
- Nem, neki mást tartogatok.
Elővettem a táskámat és az öregember elé szórtam az összes cukrot, szendvicset, chipset, csokit. Leraktam elé a zseblámpámat, aztán a kedvenc könyvemet, ami akkor is nálam volt, az MP3 lejátszómat, a plüss macimat… Alig maradt valami a kézipoggyászomban.

Kisebb tömeg vett körül minket. Az emberek értetlenül néztek, hogy mi bajom van, de ebből semmit nem érzékeltem. Csak tettem ki a tárgyakat a táskámból, és söpörtem ki a szennyet az életemből. Minden mozdulattal leraktam valamit, kezdtem könnyűvé válni…

Csak a bácsi nevetését hallottam. Úgy kacagott, mint egy kisgyerek, s közben olyan türelmesen ült, ahogyan csak a legbölcsebbek tudnak várni.

Eszter mellém lépett. Megfogta a kezemet és gyengéden elhúzott onnan.
Ekkor vettem észre, hogy sírok, könnyeim átáztatták a pólómat, szabadon folytak végig az arcomon. Az osztálytársam átölelt, mit sem törődve azzal, hogy összemaszatolom a ruháját. Már nem bírtam magam tartani.
- Engem az utcán szült meg az anyám és otthagyott. – hüppögtem. - Egy 16 éves lány talált meg. Megesett rajtam a szíve és hazavitt. Még nagyon fiatal volt, de erősen élt benne, hogy anyuka szeretne lenni – már annyi évesen is -, így eldöntötte: felnevel. A szülei támogatták benne és később párt is talált a nevelőanyám maga mellé és mellém. Apám ráadásul gazdag ügyvéd. Bekerültem a legelitebb körökbe és a keménységemmel akartam elfelejteni a múltat, azt, hogy miként jöttem a világra és, hogy nem kellettem az anyámnak. – sírtam el az életemet, ott a Keleti közepén egy osztálytársam vállára. Ő a hátamat simogatta és ennyit mondott:
- A múltat nem kell bezárni, hagyni kell, hogy feldolgozd, de ne akard eltörölni, csak átértékelni.

***

ÁTÉRTÉKELT MÚLT – Ez volt a címe annak a könyvnek, ami megragadta a szememet. Egy voltam a siető embertömegből és csak egy pillanatra néztem a kirakatra, de akkor megtorpantam. Bementem és határozottan kértem azt a könyvet, melynek címlapján ott ült az egykori csöves bácsi. Körülötte csoki, cukorka, a plüssmacim… pont, mint azon a májusi délelőttön. Ó, de régen volt! Azóta eltelt tizenhárom év. Eszter lett a legjobb barátnőm, aki segítségével átértékeltem a múltamat. Megtanultam, hogy örüljek a jónak. Legyen hálás a szüleimnek, akik felneveltek, akiknek kellettem. Ne okozzak nekik csalódást a rossz jegyekkel. Eszter megtanított tanulni, érdeklődni a dolgok iránt, felfedezni a világot. Onnantól kezdve jól tanultam. A fiúkkal is másként bántam. Nem adtam okot a féltékenységre, az új barátnőmmel pedig sose rivalizáltam, mert azt is megtanította, hogy a különbözőségünk a szépségünk. Persze nem volt könnyű!! Beengedni a múltat, élni vele, beszélni róla, elengedni Maját és Katát, akik – mondanom sem kell – nem értették, hogy mi van velem, de nem is érdekelte őket. Az utolsó évben én lettem a másik „fekete bárány”. Azonban nem volt többé lelki görcs, idegesség, lassan eljutottam a boldogsághoz. Persze, nem egy évbe telt, hanem így 30 felé, most már úgy érzem: Van egy nagyszerű, megértő férjem és két csodálatos fiam. Illetve most várom a kislányunkat.

A könyv itt fekszik mellettem. Nézem a bácsit. A baba rúg egyet a hasamban. Mosolygok. Megsimítom a könyv borítóját. Lassan kinyitom…

Ajánlás:
Ezt a könyvet ajánlom annak a lánynak, aki elindított múltam újjáértékelésének az útján. Nem tudom ki volt ő és mi lett vele, de amikor elém szórta mindenét, nekem adta az Életet. Visszaadta, azt amiről nem hittem, hogy nekem még lehet…
Csak ültem ott, öregen, megfáradtan és ő csak hullajtotta rám a cukorkákat, csokit, zenelejátszót, plüss játékot, könyvet. Emlékszem, nevettem, sírva nevettem. Ő is sírt. A másik lány vállán. Sajnáltam, de nem bírtam szólni. Mikor újra odanéztem, már nem voltak ott.
Az édességet szétosztottam a gyerekek között, a plüss macit egy társam kapta, aki egy kisgyerekkel koldult mindig, adja oda annak. A könyvet elolvastam, akkor döntöttem el, hogy én is írni fogok…

Ezt lett belőle! Ajánlom mindenkinek szeretettel: Érdemes újraértékelni a múltat, mert most a jelen van, és ma még lehet boldog, tegnap már nem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése