Csalódott voltam és elkeseredett. Mindig ugyanaz: Küzdök apám elismeréséért. Kiteszem a lelkem azért, hogy legalább egyszer megdicsérjen és büszke legyen rám.
Minden hiába, én már feladom.
Aztán megláttam egy kislányt. Elvarázsolva futott a hinta felé, mikor hirtelen elesett. Ijedten a számhoz kaptam a kezemet:
- Ó szegény!
Ő azonban felpattant és továbbszaladt.
Meglepődtem. Hát ilyen egyszerű lenne? Csak felugrunk a földről, letöröljük a térdünket és futunk tovább az életen át, a céljaink felé?
A kislány angyali mosollyal hajtotta a hintát. Szöszi fürtjei bolondosan szállongtak pofija körül.
Felálltam és azt gondoltam:
Mennyit lehet tanulni a gyerekektől!?...
Már láttam is magamat, ahogy felhőtlen örömmel szállok életem hintáján. Még mindig az apám lökött. Mint gyermekkoromban. De végre nem neki játszottam, hanem magamnak.
Bár azért a homokevést nem próbálnám ki. – tettem hozzá magamban, mosolyogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése