Álltam a Széll Kálmán téren, és rádiót hallgattam a telefonomról. Épp Zséda Valahol című száma szólt. A csípőm ringani kezdett az ütemre, a lábammal lassan - mintha csak a hideg miatt lépkednék ide-oda - járni kezdtem a rumbát.
Velem szemben állt egy magas fiú. A gyér fényben éppen csak a vonásai látszottak. Határozott, de lágy vonalak alkották arcának kontúrjait.
Nézett. Zavartan abbahagytam a lépkedést, visszanéztem.
Elindult felém. Ahogy kilépett a fénybe, megláttam csillogó szemeit, és az azokat árnyékoló göndör szempillákat. Nem volt kérdés, odajön hozzám. Léptei magabiztosak és ruganyosak voltak.
Odaért. Fél fülemből kihúztam a dugót.
-Szia! Szabad egy táncra? - felemelte a szabad füldugót és belehallgatott, majd a kezét felém nyújtotta.
Olyan határozott volt, annyira tudta, hogy mit akar, és persze őrülten helyes volt, úgyhogy nem tudtam nemet mondani.
Bólintottam, ő beledugta a zenét a fülébe. Majd tökéletesen ismerve a lépéseket, vezetni kezdett. Kitáncoltunk a tér közepére. Mellettünk egy összetört autó és egy karácsonyfa akarta felhívni valamire a figyelmet. Talán a téli utakon való óvatosabb közlekedésre. Talán másra... Nem volt alkalmam ezen gondolkozni.
Lépéseink nyomán eltűnt a mocsok. Ahogy táncoltunk körbe-körbe, fények gyúltak a karácsonyfán. Az emberek arcán először meglepettség tükröződött, majd mosoly telepedett rájuk. Az ízléstelen metrómegálló palotává lett, az éjszaka is közlekedő villamosok megálltak egy pillanatra. Béke volt.
Felnéztem az égre, ahol a szmogfelhő helyett a csillagok szikráztak, mosolyogtak, hunyorogtak. Két test együttmozgásának, négy láb összehangolt lépésének, a táncnak ekkora ereje van.
Világokat képes megváltoztatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése